Szösszenet

Először is, minden olvasónak a tudtára adnám, hogy ettől a sztoritól semmit ne várjatok. De halál komolyan. Ne próbáljatok keresni benne semmiféle rejtett értelmet, mély érzéseket vagy egyáltalán cselekményt. Ez a történet csak azért került fel ide, hogy legyen itt valami, amíg nem hozom a többieket, amikben a fent felsoroltak mindegyike fellelhető lesz majd, de ez itt egyenlőre csak azért készült, hogy megmosolyogtasson benneteket. Vagy...legalább valami hasonlót váltson ki.

Fandom: Supernatural
Figyelmeztetések: elég rövidke mezei one shot, szösz, helyenként csúnya beszéd, Destiel utalás, enyhe OOC

Ha ezen esetben is rászánnád magad az olvasásra, akkor jó szórakozást kívánok!

~Lotus

Meleg nyári délután volt. A nap fénye meg-megcsillant a fekete ’67 chevy Impala 

üvegablakain. A Winchesterekkel nem sokszor fordult elő, hogy megengedjenek maguknak egy kis szabadidőt, mert általában a munka, amit végeztek minden idejüket lefoglalta, és persze ott volt a lelkiismeretük is, amely nem engedte, hogy csak úgy lógassák a lábukat miközben ártatlanok kerülhetnek veszélybe és halhatnak meg. Mindemellett ott volt a világ – ami Dean szavaival élve egyfolytában azon volt, hogy elpusztítsa önmagát – megmentése is, amit nem hagyhattak csak úgy annyiban. De ez a nap most kivételesen nem ezekről szólt. Ez a nap egyike volt azoknak, amikor csak úgy nekivágtak az országútnak és addig mentek, amíg Dean rend szerint ki nem rángatta Samet a legközelebbi gyorsétterembe. Ezután pedig tovább folytatták útjukat a semmibe. Ezúttal maga Sam vette rá Deant, hogy legyen egy „szabadnapjuk”, így kiválasztották a lehető legtávolabb eső és legáltalánosabbnak tűnő ügyet, amit csak képesek voltak találni. Már legalább két órája úton lehettek, és az Impalában - klíma híján – egyre melegebb lett, a lejátszóban pedig, ahogy az általában történni szokott, teljes hangerőn szólt a zene, ami ezúttal a Highway to Hell volt. Dean próbálta leplezni, hogy mennyire melege van, és hogy legszívesebben egy pohár jeges vízben is megfürödne, csak hogy egy kicsit lehűljön. Szemét inkább az útra szegezte, és újbóli kísérleteket tett arra, hogy a zenével terelje el a figyelmét. Sam sem bírta jobban a helyzetet, de annak legalább örült, hogy a kocsiban ülhet, és nem valahol a negyven fokban hajkurásznak valami démont.

Sam, egy ideje már aggódva figyelte, ahogy az Impala motorháztetője alól gőz kezd szivárogni. Reménykedett abban, hogy bátyja nem hiába szerelgeti szabadidejében a "baby-jét", és így nem okoz gondot jó néhány óra kocsikázás a nyári melegben. Ám a gőz mennyisége egyre csak nőtt, és Sam úgy döntött, ideje aggodalmait megosztani Deannel.

-Ugye nem fog lefulladni a motor? – fordult bátyjához, némi aggodalommal a hangjában.

-Nem hinném - felelte Dean, bár az ő hangjában is mintha minimális aggódást lehetett volna felfedezni.

-Csak azért kérdezem, mert egyre több hűtővíz párolog el - mondta Sam, és, hogy mondandóját nyomatékosítsa, a valóban egyre növekvő mennyiségű gőz felé mutatott a motorháztető felett.

-Ja, én is látom – válaszolt szemforgatva a másik - Itt egy kicsit megállunk és megvárjuk, amíg rendbe jössz, oké? - fejezte be, de a mondat másik felét már az autójának intézte.

Dean már éppen elkezdett volna félrehúzódni az Impalával, amikor… Amikor is, Castiel úgy döntött épp itt a megfelelő alkalom meglátogatni a Winchester testvéreket, és ahogy az szokása volt, váratlanul megjelent a hátsó ülésen és a megszokott „Hello”-val köszöntötte őket. Persze a Winchesterek sosem számítottak a megjelenésére, és bizony volt, hogy majd’ szívrohamot kaptak, amikor egy-egy alkalommal az angyal a semmiből mellettük termett. Ez most sem volt másképp. Dean meglepődöttsége közepette a kelleténél erőssebben rántotta oldalra a kormányt, mint ahogy az egy sima lehúzódásnál szükséges lett volna. Már annyi idejük sem volt, hogy helyrekormányozzák a járművet, pedig Samnek kissé sikerült visszarántani a kormányt miközben szavakkal is próbálta figyelmeztetni bátyját:

-Vigyázz, Dean ott egy…!

Azonban már túl késő volt. Az Impala jobb első lámpája és a lökhárító egy része egy eléggé megtermett fának ütközött. Az autóban ülőknek szerencsére nem lett komolyabb bajuk.

-…egy fa – fejezte be az előbb elkezdett mondatát Sam, és óvatosan a bátyjára pillantott.

Dean válasz képpen a kormányra csapott és egy cifra káromkodást követően hátrafordul az angyalhoz, akin látszott, hogy alig fogta fel azt, ami az előbb történt.

-A francba, Cas! Miért nem tudnál legalább… legalább szólni mielőtt csak úgy itt teremsz, vagy mit tudom én!

Az angyal kissé riadt arckifejezéssel meredt Deanre majd megpróbált mentegetőzni, de ez már mit sem ért, mert a vadász nem törődve barátja bocsánatkérésével, kikászálódott az autóból és becsapta maga után az ajtót. Sam követte bátyját a kocsi sérült részéhez, azon célból, hogy próbálja egy kicsit lecsillapítani őt.

-Mekkora a baj?

-Elég nagy Sammy, elég nagy - válaszolta Dean gondterhelten - Ahogy te is láthatod, felforrt a hűtővíz, és hogyha ez önmagában nem lenne elég nagy gond, az előbb hajtottunk frontálisan bele egy fába! – mondta Dean elég ingerülten.

-Oké, oké, értem - emelte fel Sam védőn a kezeit maga elé –Tudnék valamit segíteni?

-Áh, nem hinném, öcsi. Ez nem ötperces munka - mondta Dean és a fejét fogva újra és újra csak a kocsira nézett, hát, hogyha az valamilyen Isteni csoda folytán helyrehozza magát.

-Éééés… mihez kezdünk most?

-Hamarosan besötétedik. Ma már nem tudok vele mit kezdeni…

Dean egy ideig csak rázta a fejét, majd a tekintete megakadt egy pillanatra valamin, és Sam látta, ahogy egy kissé még a szeme is felcsillan, mielőtt elindult volna a csomagtartó felé. Sam nem látta pontosan mi az, amit bátyja hősiesen próbál előhúzni a sok fegyver és miegymás rengetegéből. Amikor viszont Dean nagy mosollyal az arcán lehette a sporttáska méretű szürke csomagot a fűre, beugrott neki.

-Egy sátor? Komolyan, Dean?

-Ez nem egy sátor Sammy, ez a Sátor! – mosolyodott el miközben öccsére nézett - Van jobb ötleted? Ma itt letáborozunk, holnap meg majd megpróbálom annyira helyrehozni a baby-t, hogy legalább egy benzinkútig eljussunk.

Sam válaszul csak megrántotta a vállát, jól tudta mire gondolt Dean mikor a sátorról beszélt. Kiskorukban, ha volt annyi idejük, hogy a sok utazgatás mellett szórakozzanak egy kicsit, néha elővették ezt a – mostanra már száz évesnek is kinéző – sátrat és számtalan gyermeki kalandot átélve éjszakáztak benne bátyjával, míg az apjuk távol volt. Már nem is tűnt ez az egész olyan rossz ötletnek. Mindezekre visszaemlékezve Sam szája halvány mosolyra húzódott, mint mindig, amikor bátyja előállt valami vad ötlettel.

-Oké, és hova akarod felállítani?

-Hát, nézd, mennyünk beljebb, ott árnyékosabb - mutatott az út mellett futó erdő sűrűje felé, majd egy újabb pillantást vetve az Impalára, visszaindult az autóhoz - Te menj előre, én addig előrángatom az angyalt – fejezte be majd odadobta Samnek a sátrat tartalmazó zsákot.

Az idősebbik vadász, mikor odaért az Impala hátsó ablakához, úgy látta, hogy az angyal nem igazán hajlandó magától kikászálódni a fának ütközött járműből, ezért lehajolt és megkocogtatta az üveget.

-Cas! Gyere és segíts felállítani a sátrat. Tartozol ennyivel, ha már miattad kénytelenek vagyunk itt maradni.

Castiel, mint aki egy száz éves álomból ébredne, kissé megrázkódott, szó nélkül előkecmergett az autó hátsó üléséről, majd Dean felé fordult.

-Rendben, mondd, mit csináljak?

-Először is keressük meg Samet.

Dean elindult az erdő felé, az angyal pedig mellette lépdelve követte. Mielőtt odaértek volna, Deannek eszébe jutott valami.

-Cas, te tudod egyáltalán mi az a sátor?

-Nem. De úgy hiszem, ezt hamarosan megtudom…

Dean felnevetett.

~

Pár percnyi séta után Dean és Castiel megtalálták Samet, aki egy fáktól ritkábban tarkított helyet szemelt ki a sátor számára.

-Na, jó, gyertek és segítsetek! – szólt a fiatalabbik Winchester és meglóbált a kezében pár rozsdás kampószerűséget és rudat.

A sátor már szépen ki volt terítve, Dean az öccséhez lépett és elvett párat a szerszámok közül, majd lehajolva elkezdte rögzíteni a sátor széleit. Sam követte a példáját, majd amikor ezzel megvoltak, mindketten kérdőn néztek a földön heverő sátorra, ami ebben az állapotban inkább hasonlított egy itt felejtett gyűrött nylon darabra.

-Hogyan tovább? –szegezte Sam a kérdést Deannek, miközben szórakozottan belerúgott a sátor szélébe.

-Hát, öcsi… az a helyzet, hogy teljesen elfelejtettem mit kéne csinálni - felelte tettetett komolysággal, majd nem bírta tovább és elnevette magát – Ne már, Sam! Azt hiszed, nem tudom, hogy kell felállítani egy sátrat? Ugyan kérlek! Csináltam már legalább… kétszer életemben! – mondta még mindig mosolyogva majd újra a sátorhoz hajolt.

-Na, mi van? Odaragadtál a földhöz, mint az angyalka? – kérdezte és egy kedves mosoly kíséretében Castiere pillantott.

Az angyal egy pár pillanatig zavarodottan állt, majd lenézett az előttük heverő zsákszerű dologra, aminek ez idáig még a rendeltetését sem tudta meghatározni.

-…Ha akarjátok én,meg tudom oldani – ajánlotta fel és jobbját csettintésre emelte.

-Ne! – fordult vissza az angyal felé az idősebb testvér – Ugy értem, majd mi megoldjuk. Inkább vonszold ide az angyali segged és segíts, oké?

Castiel enyhén kérdő kifejezéssel az arcán Sam felé fordult, aki csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem kell törődnie bátyja szóvicceivel és nyugodtan segíthet nekik.

-Kérdezhetek valamit? – mondta, mielőtt még ő is leguggolt volna a többiekhez.

-Persze, mondd csak – fordult felé Sam.

-Tulajdonképpen… - kezdte az angyal, kis szünetet tartva, amíg sokadára is végignézett a sátron – Mi ez? Valami féle csapda? Tudjátok, nekem elég hullazsák kinézete van…

A testvérek egyszerre nevették el magukat, aminek hatására Cas is zavarodottan ugyan, de kissé elmosolyodott.

-Majd megtudod, ha kész van! Most pedig tartsd meg ezt nekem, rendben? – mondta Dean, és az angyal kezébe nyomott párat a hosszú pálcikák közül, amikről Castielnek a leghalványabb fogalma sem volt, mit kellene velük csinálnia, így a továbbiakban a testvérek utasításaira hagyatkozott.

Már vagy jó húsz perce szenvedtek, de a sátor csak nem akart megállni a helyén. Pedig szinte minden létező módszerrel próbálkoztak. Dean néha-néha elnyomott egy halk káromkodást, amikor a fejére esett valamelyik alkatrész, Sam próbált ott segíteni ahol tudott, de volt, hogy neki sem sikerült mindent úgy csinálnia, ahogy kellett volna. Végül a sátor belseje is, úgy ahogy felépült, viszont mikor a külső részt próbálták rátenni, az minduntalan összedőlt valamelyik részén.

-Na, jól van Sammy tudod mit, megpróbálom belülről helyrehozni – mondta Dean miközben az egyik lábával már a tákolmány belsejében volt, a jobb kezével pedig az egyik vasrudat tartott nehogy az a fejére essen. Megint – Gyere és segíts! Cas, egyben tudnád tartani a sátrat, amíg bemegyünk?

-Persze.

Miután a testvérek bementek, annak reményében, hogy talán belülről több esélye van annak, hogy életben tartsák a sátrat, Cas is minden tőle telhetőt megtett, hogy ő kívülről érje el ugyanezt. Azonban Dean és Sam mindig kértek tőle ezt-azt kintről, így egy idő után már nem tudta fenntartani azt az egyensúlyt, ami szükségeltetett volna.

-Cas, ideadnád azt a hosszú, kalapács-szerű izét? Ott kell lennie valahol melletted – hallatszott az idősebbik vadász újabb kérése a sátor belsejéből.

-Dean, értsd meg, nincs több szabad kezem… nem tudom megtartani a sátrat és odaadni neked azt a valami egy időben – válaszolta aggódva az angyal, de a vadász mintha meg sem hallotta volna.

-Nyugi, Cas. Mindjárt kész vagyunk, ígérem!

-Dean, nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - szólt Sam, de akkor már késő volt.

Ahogy az angyal elindult a kért szerszám felé, elengedte a sátrat és az egész a testvérekre borult. Mikor Castiel visszaindult, hogy odaadja Deannek amit kért, az összedőlt sátor alól, már csak válogatott szidalmakat lehetett hallani, mint például "A francba, Cas!" "Nem Cas hibája,Dean ha nem kéred, hogy hozza ide azt a valamit akkor most nem fuldokolnék egy sátor alatt!" "Kussolj, Sammy!" "Te kussolj!" "A lábamon állsz!"

Végül, mikor nagy nehezen kikecmeregtek a sátor alól, Dean mindkét kezét felemelve kijelentette, hogy ő feladja a harcot, majd elment, vissza az Impalához, ami pont kellő távolságra ’parkolt’ a táborhelyüktől, annyira, hogy ő szabadon rá tudjon látni ha kell.

Mire visszatért, már teljesen besötétedett, legnagyobb meglepetésére a sátor pedig ott állt a helyén. Sam mikor megpillantotta bátyja arckifejezését, amint az szóra nyitotta a száját, de fogalma sem volt, mit mondhatna, nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon.

-De… hogy? – nyögte ki végül.

-Tudod Dean, veled ellentétben én nem hagyom, hogy egy sátor kifogjon rajtam – mondta Sam, még mindig mosolyogva.

-Ha-ha, nagyon vicces öcsi – zárta le a témát az idősebbik testvér, a tőle megszokott módon, ám amikor az öccse nem figyelt, ő bosszúállás képpen felkapott egy tobozt, majd Samnek hajította.

-Au! – jajdult fel Sam és a fejéhez kapott, oda ahol a toboz landolt – Ezt most miért kaptam?

-Tudod Samuel, nem lenne szabad hagynod, hogy egy toboz kifogjon rajtad – mondta Cas, megelőzve ezzel Dean válaszát.

-Woa! Sammy, odanézz az angyalunk megtanult poénkodni! – kiáltott fel Dean mosolyogva és odalépve, egy hanyag kézmozdulattal megborzolta az angyal sötét tincseit, mire mindhármuk mosolya nevetésbe fordult.

Néha jó volt csak úgy pihenni, akár egy percre is. Csak leülni valahová, bedobni egy sört és nem gondolni semmire. Nem gondolni arra, hogy mi volt a múltban vagy, hogy mit hoz a holnap.

Ahogy ott ültek egy kissé már molyrágta pokrócon, mellettük a sátorral, sörrel a kezükben, a csillagokat nézve, Dean úgy gondolta mindannyian ugyanazt érzik. Alig láthatóan elmosolyodott, majd egy újabbat kortyolt a söréből.

-Sosem értettem ti emberek mit csodáltok a csillagokon… - szakította meg a csendet az angyal halk, elmélkedő hangja.

-Atyám Cas, neked mindig muszáj elrontanod a pillanatot? – mondta Dean sértődöttséget színlelve, miközben Sam csak mosolyogva rázta a fejét.

Egy kis idő elteltével Dean egy hangosabb sóhaj kíséretében felállt a poros pokrócról, és összevonta maga körött a kezeit. Igaz, hogy nyár közepe volt, de ez az este nem tartozott azok közzé a fülledt nyári esték közzé.

-Francba! Kezd hideg lenni…

-Szerintem…- kezdte a fiatalabbik miközben beleásított a mondatba -… ideje lefeküdnünk.

Dean a sátor bejárata felé indult miközben a többiek is szó nélkül követték.

A két testvér már a sátorban volt, amikor Cas bizonytalanul megtorpant és a sátor bejáratát kezdte vizsgálni.

-Nem értem – húzta össze a szemeit és a fejét enyhén oldalra fordította- Miért van szüksége az embereknek egy ilyen…

Nem folytathatta, mert a testvérpár szinte egyszerre vágott a szavába.

-Cas, a fenébe is csak gyere már be!

~

Nyugodt, csendes, tiszta éjszakájuk volt. A sátorban kissé szűkösen fértek csak el, de legalább nem fáztak. Dean aludt középen, a hátán feküdt, kiterülve, szinte az összes helyet elfoglalva ezzel. Öccse a balján aludt, arccal a sátor oldala felé, nyakig betakarózva, ahogy mindig is szokott. Csak egyszer ébredt fel, valamikor hajnalban és az álom ködétől mintha úgy látta volna, hogy abban a pillanatban a bátyja és az angyal egymást átölelve alszanak mellette. Castiel pedig, aki, angyal lévén mindvégig ébren volt, csak remélte, hogy Sam reggel nem fog már emlékezni arra, amit akkor este látni vélt.