Tűz és Jég szimfóniája

Sziasztok!

A sztori amit most hoztam, kicsit más lesz, mint a többi, mert egy olyan párosról fog szólni, amit egyikőtök sem ismerhet, kivéve barátnőmet, aki kérte, hogy írjak neki róluk, azt ami épp eszembe jut. Hát akkor ez jutott eszembe. Nem hosszú, egyperces kis írás, de remélem örömötöket lelitek benne.

*fontos infó*
A párosról: a ship neve Lokim, barátnőm által kreált karakter és Loki kapcsolatát takarja, tehát a páros létjoga teljességgel az övé, én csak írtam hozzá valamicskét. A lány - igen, ez egyike a kevéske hetero párosaimnak, szóval a lány - barátnőm OC-ja körülbelül ÍGY nézhet ki. És vagy egy kis, szintén barátnőm által összeállított leírás is róla, azt pedig majd a "tovább" gomb után tudjátok elolvasni, közvetlenül a sztori előtt.
*fontos infó vége*

Nem várom, hogy elolvassátok, de ha vevők vagytok az új dolgokra, akkor csak nyugodtan, előre, én meg majd a sarokba bújva várom a véleményeteket. A barátnőmnek pedig remélem tetszeni fog. Jó olvasást neked/nektek!
(és ha esetleg akad olyan köztetek, akit részletesebben is érdekelne a sztori, dobjon meg egy üzenettel, ott a jobb oldalon lévő kis chatablakocskában)

Ja, és zeném is van ám. Itt.

Fandom: Marvel

Párosítás: Lokim (lásd fentebb)

Figyelmeztetés: sok mindent nem tudok mondani, rövid egyperces, most nem angst, legalább is nagyon remélem, hogy nem annyira angst, inkább hurt-comfort. 

Remélem.

*~*~*~*

Tehát akkor, itt egy kicsikét Kimről:

Külső: kb. 175 cm, kreol bőr, barna haj lila ombréval/ombrészerűséggel, barna szem
Belső: makacs, önfejű, kissé adrenalinfüggő, harcias, barátságos
Egyéb: boszorkány és metamorfmágus,19 - 25 év közötti, halhatatlan harcos,16 évig a Földön élt, de nem onnan származik.

*~*~*~*

Valahogy sosem illett bele a képbe. Mindig ő volt az, aki máshogy csinálta, amit kellett, máshogy látta a dolgokat, máshogy szólt a társaihoz vagy éppen meg sem szólalt, másképp gondolkodott, mint a körülötte lévők. Ő maga is másnak érezte magát. A többiek nem foglalkoztak ezzel, így ő sem tette. Egészen addig, míg mássága igazolódni nem látszott, és kiderült ki, mi is ő valójában. Ő nem változott meg, de mégis úgy kezelték, mintha ezt tette volna.

Szörnyetegnek hívták. S ő lassan elhitte nekik. Amiket tett, többé nem a saját tettei voltak, hanem amiket egy szörnyetegtől vártak volna. Egyik pillanatról a másikra, olyan hirtelen vesztette el a reményt és azt, aki az előtt volt, hogy talán még ő maga sem vette észre.

Mást is elvesztett. Másokat. Olyanokat, akik, még ha nem is mutatta, fontosak voltak a számára. De ugyanakkor kapott is. Kapott valamit, amiről sosem hitte, hogy az övé lehet.

Szerelmet.

Szerelmet és félelmet. Félelmet, attól, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti őt. Félelmet, amit minden szóban, mosolyban, ölelésben, minden simításban és csókban érzett. Nem tudta, hogy a szerelem együtt jár a félelemmel. De ugyan honnan is tudhatta volna? Még sosem érzett így ez előtt.

Sok mindent legyőzött már, de ezt az egyet nem tudta. Nem tudta eltemetni a másságát és a félelmet. Talán nem is akarta. Valahol mélyen, ott volt benne az a jeges érzés, ami minden alkalommal, mikor egy pillanatra is megérezhette volna a boldogságot, a szívébe mart, és azt kiabálta, ő nem érdemli ezt. Tudta, hol a helye, mit érdemel, de az nem ez. A szörnyetegek nem érdemlik meg a szeretetet.

A búcsú, talán még a félelemnél is jobban fájt neki, megrémisztette. De nem mutatta ki. Sosem mutatta ki. Mondogatta magának, hogy így jobb lesz, ő elmegy, és megint egyedül marad, és így jobb lesz, mert akkor nem marad senkije, akit bántani tudna, akit szeretni tudna… Erről a hazugságról is könnyen meggyőzte magát. Ahogy mindig. Elhitte, hogy el tudja engedni őt.

Elmenekült.

S nem tervezett visszajönni.

De saját maga elől még ő sem menekülhetett.

Ahogy az érzelmei elől sem.

A lány nem adta fel, nem hitt a látszatra áttörhetetlen falnak, és a súlyos hazugságoknak. Meg akarta győzni őt. Meggyőzni őt arról, hogy igenis megérdemli a boldogságot. Igen is kijár neki az, ami mindenkit megillet. Amikor utána ment s először nézett a meggyötört szemekbe, minden érzelmét ebbe az egy pillantásba sűrítette.

Vajon egy pillantással haza lehet vezetni valakit, aki ennyire eltévedt?

Ő megpróbálta. Mindent megpróbálna érte. Mert szerette őt.

A pillantás a lelkébe hatolt, ahogy ott állt előtte, az, akit a legjobban el akart taszítani magától. Lábai megremegtek, ahogy odarohant hozzá és ölelésébe vonta őt. Arcát a másik vállába rejtette, hogy ő ne láthassa a könnyeit. Úgy érezte, minta életében először ért volna haza. Minta életében először érezte volna igazán azt, hogy tartozik valahová. Nem volt szükség szavakra. A hazugságok falai egyenként olvadtak el, mint jégcsapok a napsütésben.

Jégcsap és napfény.

Tűz és Jég.

Mert ezek voltak ők.