Bittersweet~

Bittersweet/ azaz Keserédes. Egy keserédes ajándéksztori az én legkedvesebb öcsémnek és egyik legjobb barátnőmnek, akinek máris nagyon sokat köszönhetek és aki történetesen 25-én ünnepli születésnapját, de mivel holnap elutazik az Ír lankákra (remélem tudod, mennyire irigyellek) ezért úgy gondoltam ma este még az utazás előtt meglepem ezzel a nem túl terjedelmes Sabriel (igen, SABRIEL) one shot-al.

Ne várj tőle kérlek se sokat, se keveset. Én sem nagyon tudom hová mászott a cselekmény és mikor, de ez egy régebbi fici átdolgozásából sikeredett, teljesen random, azért, hogy ne távozz ajándék nélkül a hosszú útra. 

Neked sok boldog elő-szülinapot és jó olvasást, remélem tetszeni fog.
A többi olvasómnak is szintén jó olvasást hozzá és...igen, remélem nektek is tetszeni fog! 
Sőt, tudjátok mit, zenét is kaptok: itt ni

Fandom: Supernatural
Párosítás: Sabriel, meg egy leheletnyi Destiel, kizárólag említés szinten
Figyelmeztetések: one shot, eléggé random, fluff akart lenni de hurt/comfort lett, különösebben nincs értelme, csak úgy van, mert megíródott

A megsárgult és végleg összeszáradt levelek, amikből a közelgő tél immáron az összes életet kiszívta, megadóan roppantak össze az arkangyal talpa alatt. Gyönyörű idő volt. Már jócskán december hónap közepén jártak, és az utak, a parkok, a lakások mind teljes karácsonyi díszben várták az első havat, ami azonban nem akart eljönni. Az ég tiszta volt, a nap sugarai körülölelték a parkot. Az arkangyal hosszú kötött sálat viselt, hozzá illő sapkával, amely alól néha kikandikáltak aranybarna tincsei. A napsütés ellenére a levegő hűvös volt, csend és nyugalom uralkodott, mintha a világ maga is örül volna a napfénynek.

Gabrielnek is megtetszett ez a nap. Egyre csak körbe-körbe pillantgatott miközben egy elengedhetetlen nyalókát nyalogatva el-elmosolyodott. Ha a testvérei megkérdezték volna tőle, miért jött ezen a napon a Földre, ő maga sem tudta volna megadni a választ. Egyszerűen csak voltak napok, amikor már a testvérei ugratása is túl unalmasnak bizonyult, vagy éppen csak elege lett a családjából. Ilyenkor szeretett csak úgy, minden különösebb ok nélkül ellátogatni ide. Ez a nap is azok közzé tartozott, amikor Gabe a folytonos konfliktusok elől az emberek közt talált menedéket. Itt valahogy mindig minden nyugisabb volt. Néha eltűnődött azon, hogy az emberek mind feleslegesen vágynak a Mennybe, ha ott csak egy méretes angyal-családot akasztanak a nyakukba, akik folyton marakodnak.

Annak meg kifejezetten örült, hogy volt valaki a Földön, egy különleges ember, aki mindig várta őt, akárhányszor csak felbukkant.

~

Sam egy padon üldögélt, és hosszasan maga elé bámult. Körülötte a parkban alig voltak, leszámítva a madarakat etető nyugdíjasokat és a néha fel-felbukkanó karöltve andalgó párokat.

Azelőtt nem sokszor fordult elő vele, hogy egyedül maradt, mert lefoglalta a vadászat és az azzal járó dolgok. De az még azelőtt volt. Az még az előtt volt, hogy a bátyja találkozott Castiellel, az angyallal, aki megmentette őt a kárhozattól, ezzel adva neki egy új lehetőséget. Na meg pár extra szolgáltatást. Ahogy erre gondolt, nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el. Nem volt baja Deanékkel, sőt épp ellenkezőleg, szerette Cast azért amit Deannek adott. Az egyetlen bajt a járulékos mellékhatások jelentették. Az egyedüllét is egy volt közülük.

-Hello, szépfiú!

A hang közvetlenül mellőle érkezett. Abbahagyta a cipőorra vizslatását és felnézett. Gabe ott ült mellette a padon, egyik lábát keresztbe dobva a másikon, jobb karjával a pad támláját karolta, míg a másikban egy meggypiros nyalókát tartott, arcán százfaktoros mosoly ült. Arról, hogy mikor és hogyan került oda, Samnek a leghalványabb sejtése sem volt. De hát ez volt Gabe, az Úr egyik angyala, aki egyszer csak felbukkan, felzavarva maga körül mindent és mindenkit, majd ugyanolyan hirtelen el is tűnik, akár egy túlságosan élethű látomás. Sam nem tudott tenni ellene, de megkedvelte őt. Az első pár találkozásuk alkalmával ugyan, mindig csak megnehezítette a dolgukat, de az Apokalipszis óta megváltozott róla a véleménye. Az a Gabe, aki akkor és ott őket választotta a saját vérével szemben, az a Gabe más volt, egy belül összetört gyermek, aki próbál a bátor katona álarca mögé rejtőzni. Ebben ijesztően hasonlítottak egymásra.

-Helloooo – ismételte meg még egyszer Gabe az üdvözlést, ezúttal kissé hangosabban és még a nyalókát is a szájában felejtette, így az egész valahogy úgy hangzott Sam számára, hogy „heeehooo”.

-Gabe – szólította meg végre – te mégis, hogy a fenébe kerülsz ide?

Oké, talán nem ez lett volna a legmegfelelőbb, azok közül a mondatok közül, amik a fejében cikáztak. Ezt a kérdést, persze nem azért tette fel, mert amikor legutoljára látta az arkangyalt, akkor az éppen egy öngyilkos merényletet követett el. Nem. Sam már lassan hónapok óta tudta, hogy Gabe életben van. Egyszer csak megjelent, beszélgettek, és az óta minden olyan más lett. Sokkalta másabb.

-Úgy ahogyan mindig. Ne kérdezz már folyton ilyen idiótaságokat.

Gabe arcáról egy másodpercre sem olvadt le a mosolya. Sam egy ideig csak nézte, kutatta őt, megpróbálta megfejteni azt a különös, jól ismert részt a mosolyában, ami mindig ott volt, akár egy vigyorban, akár egy félmosolyban. Ez a kutatómunka azonban minden alkalommal kudarcot vallott. Feljebb emelte a tekintetét, az olvadt-arany szempártól a béna, szines kötött sapkáig.

-Szép darab – mosolyodott el Sam.

-Fogd be! – válaszolt az arkangyal kissé durcásan, a nyalókával mutogatva fölfelé – Nekem igenis tetszik.

Egy rövidebb ideig csak csendben ültek egymás mellett, Sam továbbra is a cipője orrát nézte, Gabe pedig a szemét behunyva fordult a nap felé és sütkérezett kicsit, mielőtt olyan hirtelen ugrott volna fel, hogy Sam egy pillanatra azt hitte, sikerül leesnie a padról meglepetésében.

-Sétálunk? – tette fel a kérdést, csillogó szemeiben még mindig ott ült a mosoly.

A fiatalabb Winchester szó nélkül tápászkodott fel a padról s már szinte megszokásból kulcsolta össze az ujjait az arkangyaléval. Nem érdekelte mit gondolnak az emberek köröttük, ahogy azt sem tudta, mikor kezdett el kézen fogva sétálni a másikkal. Minden olyan egyszerre történt, a legtöbb emléke furcsa ködbe burkolódzott, csak egyetlen érzésében volt biztos, amit a teste minden porcikájában érzett, hogy neki a másik mellett a helye, ő ide tartozik, hogy most végre minden rendben van. Engedte, hogy ez az érzés teljesen átvegye az uralmat felette, s számára most csak a másik létezhetett, hisz nem tudta, mikor kell Gabrielnek újra menekülnie, vagy neki mikor akad elhalaszthatatlan dolguk a bátyjával.

-Mi újság odafent? – kérdezte végül, egy pár perces, hosszú csend után. Ezt minden alkalommal megbeszélték egymással, Sam azért, mert akármilyen érthetetlen volt neki először, törődött Gabriellel, az angyalnak pedig láthatóan szüksége volt valakire, akivel beszélgethet, a beszélgetéseik során pedig egyre jobban megnyílt a vadász előtt.

-Csak a szokásos, Sammich.

Gabe, ahelyett, hogy a másik szemeibe nézett volna, egyre csak a Napfény felé igyekezett fordítani a fejét, mint aki számtalan hónapja nem látta a fényt, nem érezte a melegét s most próbál táplálkozni vele, betelni vele, mégis valahol legbelül üresnek és kétségbeesettnek érzi magát, mert tudja, hogy a Nap nem fog örökké sütni. Sam is pontosan így érzett, azzal a különbséggel, hogy neki Gabriel jelentette a napfényt.

Valamiért nem fejezte ki aggodalmát a „csak a szokásos” rész miatt, pedig szíve szerint azt tette volna.

A másik szembe végre szembefordult vele, a nap fénye pontosan a háta mögül sütött, így talán már majdnem úgy látszhatott, hogy a Nap glóriát rajzol az angyal porhüvelye köré, amitől csak még szebbnek és jelentőségteljesebbnek látszott.

Gabenek egy kicsit – na jó, talán eléggé látványosan – lábujjhegyre kellett ereszkednie, hogy valahogy Sam vállaira tegye a kezét.

-Mindig túl sokat aggódsz. Pedig felesleges. Tudod, én vagyok a trükkös.

Az arkangyal ajaki a sajátján nem érték meglepetésként, egyszerre volt megszokott, helyénvaló, új és valami kimondhatatlanul megfoghatatlan érzés is volt abban, hogy a másik egyszerre van közel hozzá, mégis nagyon távol, ott ahol ő nem tud vele lenn, ahová nem tudja követni. Gabriel abban a pillanatban olyan valóságosnak tűnt, mint egy szeletke nyár a téli park közepén.

~

Sam a nyári napfény illatával az orrában riadt fel, és fogadni mert volna, hogy az ajkain még érezte a cseresznyés nyalóka utóízét.

Elnyomott egy ásítással vegyes káromkodást, majd nyugtázta, hogy valamikor sikerült leesnie a kanapéról, ami megint csak egy csendes káromkodást eredményezett, majd az álmának köszönhetően produkált egy harmadikat is.

Nem tudta kiverni a fejéből Gabrielt, lassan már arra sem emlékezett mikor kezdődtek az álmai, mára pedig már abban sem volt biztos, hogy álmodja, vagy esetleg tényleg valóság, amit lát, már amikor volt ideje egyáltalán aludni.

-Hát te meg mi a francot csinálsz a földön, öcsi?  - jelent meg a nappali ajtajában Dean, kezében egy pohár isten tudja milyen itallal már megint, és látható összezavarodottsággal vegyes érdeklődéssel nézte, ahogy testvére egy darabig még küzd a pokróccal, amiről nem tudta hogyan, vagy mikor került rá, de alvás közben rendesen belegabalyodott.

-Aludtam. – érkezett a diplomatikus válasz.

-Na, ja- Dean unottan mérte végig a szobát, egy korty erejéig visszatért a poharában lévő italhoz, majd a tekintetében ritka nyugalommal megállapította, hogy az öccse ez alkalommal talán aludt is valamennyit, legalább is annál lényegesen többet amennyit ő szokott mostanában – Kérsz valamit?

-Kösz nem – utasította el a felkínált lehetőséget s inkább a szobája felé vette az irányt. Maga sem tudta miért megy oda, vagy egyáltalán mit fog ott csinálni.

Mikor az ajtó egy reménytelen csattanással becsapódott a háta mögött, ő nemes egyszerűséggel az ágyára vetette magát s engedte, hogy viharos gondolatai átvegyék még zavarosabb elméje felett az uralmat.

A napfény látványa.

A nyár illata.

Gabe ajkai az övén.

Az édesség keserű íze a szájában, az orrában s körötte mindenhol.

A remény cukorka illatú felhője.

Ő, aki nyarat hoz a télbe. Életet a halálba.

Alig találkozott vele élete során, mégis ismerte őt, látta őt, megértette, érezte őt. Az álmaiban. De a valóság más volt.

A valóságban nem volt ott neki, hogy segítse, hogy tanítsa, nem volt ott, hogy megérthesse, úgy ahogy mások sosem fogják, hogy az idegeire menjek hosszú órákon keresztül, nem volt ott, hogy nevettesse a legsötétebb óráiban, nem volt ott, hogy szerethesse.

A valóságban csak ő volt, a bátyjával és az Egyetemesek örökségével, a gondokkal, amik folyton csőstől jöttek, és a harccal, amiben harcolniuk kellett.

A valóságban Gabe nem is…

„Él? Ugyan már Sammich, azt hittem, legalább beléd több hit szorult, mint abba a fafejű bátyádba…

…egyébként meg, nem is nézel ki rosszul így hátulról nézve… sőt!”

Sam az ismerős hangra rögvest a hasáról egyből a hátára fordult, majd onnan egyenest a talpára ugrott, közben pedig majdnem sikerült felborítania az éjjeli lámpát. Megint.

Minden idegszálával remélte, hogy a hang nem csak a fejében szólt.

Azonban már csak az üres szoba magánya és egy árván maradt aranysárga toll - az öreg, kopott szőnyegen - maradt emlékeztetőül az arkangyal valódi ottlétének.

~

Még ült ott egy ideig a gondolataiba feledkezve, hallgatva a szoba csendjét s egyszerre minden megszokott dolog ismeretlennek tűnt, mintha az elméje lassan-lassan újraértelmezett volna mindent.

Tisztábban látta, mit is tett érte a másik, hogy mit kockáztatott és mit veszített, mit veszíthet azzal, hogy tudtára adja létezését. Nem, még nem láthatja, nem lehet vele, még nem jött el az ideje, de talán idővel, amikor már nem kell többé menekülniük. Egyikőjüknek sem.

Addig a pillanatig viszont azt kell értékelnie, amit a másik adhat neki. Se többet se kevesebbet.

Lassan, a szívében nyugalommal dőlt vissza az ágyra.

Biztos volt benne, hogy ezúttal is a nyár illatával álmodik.