Take me by the hand

Take me by the hand-Fogd meg a kezem. Csak azért, mert angolul minden jobban hangzik, legalább is számomra. Na jó, hagyjuk ezt, inkább beszéljünk erről a történetről.

Ahogy ez a képről is egyértelműen látszik, ez a fanfiction bizony, egy Deanley sztori. A gyönyörű fanart pedig, a roppant tehetséges Gabi műve, akinek végtelenül hálás vagyok ezért.

Fontos még megjegyeznem, hogy ezt a fanfictiont nem egyedül írtam, hanem további három csodálatos emberrel együtt, a szerepezés erejével, egy chatszoba és pár nap segítségével. Én magam, csak a megtörtént események fanfictionná írását és Dean részeit birtoklom. Crowley részei minden egyes mondatig és gondolatig Évit, Sam részei a már fent említett Gabit, Gabriel részei pedig Olíviát (akit sajnos így nem tudok még bloghoz kötni, de ez úton is nagyon köszönöm neki is) illetik meg.

És van itt egy kis zene is, ha te is ugyanúgy imádod zenékkel megalapozni a hangulatot illetve egy olyan számot keresni, ami illik az adott pároshoz. A zenét meghallgathatod itt.

Fandom: Supernatural

Figyelmeztetések: slash, one shot, hurt/comfort, helyenként csúnya beszéd

Mindenkinek jó olvasást kívánok és még egyszer teljes szívemből köszönöm azoknak, akik lehetővé tették ennek a sztorinak a létrejöttét! Nagyon megszerettettétek velem ezt a párost! Nem lehetek elég hálás, szóval most be is fogom és nem untatlak titeket tovább.

Dean egész álló nap az Impalát bütykölte, tudniillik őfelsége a Pokol Királya, egy gyengébb pillanatában az egész járművet alaposan helyben hagyta, ezzel több hetes munkát adva neki. Még mindig dühös volt rá emiatt, de valahol mégis hálás is, mert így legalább egész napokat tölthetett egyedül a gondolataival, alkalma volt kitisztítani az elméjét az elmúlt hónapok mocskától, miközben azt csinálhatja, amihez mindig is értett és szerette csinálni.

Miután már beesteledett és kezdett éhes is lenni, visszament a bunkerba, be a nappaliba, amit már elég pofásan be is rendeztek. Bár, ez nem volt meglepő két plusz fő mellett, akik itt tengették mindennapjaikat. Crowley nem sok vizet zavart lakótárs szempontjából, attól eltekintve, hogy kisajátította magának az egyik fotelt, és ahhoz az óta senki nem nyúlhatott, különben halál, illetve Pokol fia. Gabe már más tészta volt, ő előszeretettel hordott a bunkerbe különböző színes dolgokat, amik egyik napról a másikra tűntek fel, vagy épp tűntek el, és amiket a jó ég tudja honnan szerzett. Hogy a mindenhol szétdobált nyalókapapírokat és gumicukros zacskókat ne is említsük.

- Hey mindenki! – lépte át a küszöböt Dean és szinte rögtön arrébb kellett rúgjon egy, az útjába álló csokis csomagolást. Sam igazán takaríthatna a drágalátos barátja után, mert ez már kezd sok lenni. Ezt azonnal meg is akarta mondani neki, de öccse nem tartózkodott a nappaliban. Egyedül Gabe volt ott, aki az ebédlőasztal sarkán ülve tanulmányozott valami ragadósat és fénylőn csillogót.

- Hey Dean-o! – köszöntötte az arkangyal, figyelmét továbbra is a cukorkaszerű dolognak szentelve, úgy méregetve, mintha az bármikor megtámadhatná.

- Nem vagyok Dean-o – mondta el Dean, már lassan századjára. Nem szerette, ha becézgetik. Az anyja halála óta senki nem becézte őt, soha egyetlen egyszer sem. Nem is akarta, hogy ez megváltozzon.

- De az vagy – kötötte az ebet a karóhoz Gabe, tőle megszokottan.

- Nem Gabe. Rossz Gabe. Nem kapsz cukorkát – nevette el Dean az egészet, mielőtt elment volna a másik előtt, átsétálva a konyhába, hogy lemossa magáról az olajt, ami még a Baby szerelése miatt díszelgett a karjain.

 - De Gabe. Jó Gabe. Van cukorkám! – kiáltott fel lelkesen, bár csak egyetlen fal választotta el őt a vadásztól, majd diadalmasan bekapta azt a valamit, amit eddig tanulmányozott. Kissé fintorgott, majd megállapította, hogy nem volt igazán jó ötlet bevenni a szájába egy olyan cukrot, amit a bunker egyik ősrégi fiókjában talált és lehetett már vagy… hát, az ízét illetően harminc éves biztosan megvolt. Amíg Dean visszatért a konyhából, ő diszkréten egy zsebkendőbe köpte, majd elrejtette az asztalon lévő egyik könyv lapjai közzé.

- Ne kezeld Gabet kutyaként, amikor ő amúgy is egyértelműen macska típus... – jelent meg Sam, majd kis meglepődéssel nyugtázva, hogy ezúttal Dean és Gabe nem veszekednek, amint egyedül maradnak, közelebb sétált a nappaliban lézengő két társához.

- Köszi, Sammy! – szállt le az asztalról Gabe és Samre mosolyogva közelebb lépett hozzá.

- De tényleg olyan, mint egy macska, hízeleg, dörgölőzik, majd mikor foglalkoznál, vele elkezdi kéretni magát és úgy beléd mar, hogy sebet hagy maga után...kétszínű kis dög – folytatta Sam az okfejtést.

- Hát bántottalak én valaha? – fordult Sam felé döbbent tekintettel.

- Egyetértek – nevetett Dean, látva az arkangyal összezavarodott tekintetét.

- ...Erre inkább nem válaszolok, mert elvesznék a számolásban – válaszolt a fiatalabbik vadász - Mármint kivel?

- Veled, öcsi – válaszolt a neki intézett kérdésre, még mindig mosolyogva.

Sam erre büszkén kihúzta magát és győzedelmesen Gabere nézett.

- Hah, a Winchesterek hogy összefogtak ellenem – húzta ki magát ő is, majd karba tett kézzel fordult Dean felé - Aztán ne várd Cast, Dean-o!

- Már miért ne várnám? – nem tudta, hogy jutottak el Castielig, de amint a nevét hallotta, rájött, mennyire hiányzik neki az angyal - Ha akar, úgyis idetalál.

- Vagy bevetem a meggyőző képességem… - folytatta az arkangyal, csak azért, hogy már ő is bosszantson valakit, ha már a Winchesterek egymást védik.

- Szerintem nálunk az már nem működik... – válaszolt Dean, mosolyogva Gabe próbálkozásain.

Sam ekkor valami olyasmit kezdett mormolni az orra alatt, hogy "rajtam egy kicsit azér' igen" de a mondat vége már köhögésbe fulladt.

- Alábecsülsz – vágta Dean fejéhez az angyal, közben Samen és a zavarán mosolygott. Szerette, amikor az ő kis Sammiche zavarban van.

- Ha te mondod – hagyta rá, majd mindent tudóan mosolyogva öccsére nézett - Sammy én magamra és Casre gondoltam, de semmi gond, legalább már ezt is tudom.

- Cassie az öcsém. Hidd el, meg tudom győzni! – mondta Gabe, csak azért is, hogy az övé legyen az utolsó szó, mert olyan nincs, hogy nem az övé az utolsó szó.

- Cas szerintem tud már vigyázni magára, egy bátyádat már jobb létre küldött. A többi porbafing kis szeráfról meg ne is beszéljünk – vágott vissza Sam, miután sikeresen összeszedte magát a pillanatnyi zavarából.

Dean akaratlanul is felnevetett.

- De engem még szeret is! – ahogy mondta. Nincs olyan, hogy ne az övé legyen az utolsó szó. Még a Winchesterek ellen sem.

***

- Hello fiúk! – köszöntötte őket Crowley, aki csak úgy megjelent a semmiből hármójuk mellett. Mostanában szerette ezt csinálni, csak úgy előbukkanni és szívrohamot okozni a Winchestereknek. Ezzel csak az az egy baj volt, hogy mostanra már megszokták, és így már nem volt mókás az egész. Most nem is volt ezzel különösebb célja, igazság szerint kicsivel többet ivott ma is, mint amennyit kellett volna, és csak úgy jött és kész.

- Hey, Crowley! – köszönt vissza Gabe, aki nem leplezte, hogy a démon megjelenése kisebb megkönnyebbülést okozott neki. Ezen felül feltűnt neki, hogy Crowley nem éppen szalonképes. Elvigyorodott. Valahogy mindig viccesebb volt, ha ezek négyen egy szobába kerültek. Gabe remélte, hogy most nem téved.

- Hé’!  - reagált Dean is félvállról, miközben azt figyelte, hogy öccsé miként ül le az asztalhoz s feledkezik bele egy újabb ki tudja miről szóló száz évesnek tűnő kötetbe.

- Szóóóóva’ , mi is a nagy helyzet telivéreim? – szegezte nekik a nem épp józan kérdést, majd hozzátette - Hoztam gyertyatartót is, ha nem lenne… - üveges szemei a kezében lévő aranyozott gyertyatartóra tévedtek - Trükkös kis gyertyatartó, vannak neki elágazó ágai. Úgy is mondhatnám, hogy nem egyszemélyes.

- Oké... – köszörülte meg a torkát Dean és kissé furcsán nézett enyhén spicces társára - az sosem baj, ha hozol – folytatta, majd közelebb lépve együtt érzően megpaskolta a vállát, mert annyira még gyakorlott volt, hogy ilyenkor ráhagyja a másikra, bármit is tesz vagy mondd. Meg aztán az Impalás incidens óta nem is akarta magára haragítani – Trükkös, mi? Akkor Gabenek add – fűzte még hozzá egy mosoly kíséretében, majd ellépett és felemet az asztalról egy, már régebben ott felejtett, még bontatlan üveget.

- Nekik szántam – közölte Crowley, majd kissé kérdő tekintettel meredt a Dean kezében lévő üvegre - Hopsz hát ez micsoda?

- Jim Beam Burbon - emelte meg kissé az italt majd egy sóhajjal felé nyújtotta – Igyad.

- Óóóóó! Kösz szépen! – nyitotta ki és beleivott - Óh, mintha valaki ismerné az ízlésem!

- A gyertyatartót elfogadom! – rikkantotta az arkangyal, aki eddig valahogy beleveszett a könyvet bújó Sam látványába, aki pedig a könyvébe veszett bele és ennek következtében kissé összerezzent, amikor Gabe egy méterre mellette mondott valamit, a szokottnál hangosabban.

- Ájh, ez a whiskey felidézi a régi szép napokat! - mostanra már csak félig volt az üveg és bepárásodó szemmel nézett a jelenlévőkre - El sem tudjátok képzelni, milyen szép dolog a duda hangjára ébredni! – folytatta Crowley a társalgást az üveghez, figyelmen kívül hagyva minden körülötte lévőt.

- A duda hangjára én inkább nem ébrednék – tett még egy kísérletet Gabe, majd feladta Sam bámulását, miután ez a tevékenység láthatóan nem idegesítette az említettet.

Dean egy sóhajjal egybekötött szemforgatás kíséretében hagyta ott őket s ismételtem a konyha felé indult, ezúttal ételszerzés céljából.

- És most, hogy Dean nincs, itt beszéljünk az öcsédről. Szereti, ha kikötözik? – fordult Crowley az angyal felé. Az, hogy Sam hallja-e amit mond, nem éppen érdekelte. Ahogy természetesen Gabet sem.

- Őszinte leszek. Nem szoktam kikötözni – kezdte Gabe, a válla fölül Sammyre mosolyogva, aki még mindig a könyvet bújta - Viszont valami istenien használja a nyelvét.

- Francba. Akkor most kinek adjam ezt a cuki, rózsaszín bolyhos bilincset? – gondolkozott el szomorúan a másik, és egy csettintést követően, egyszerre a kezében tartotta az említett tárgyat.

- Oh, ideadhatod nekem, szívesen felhasználom! – nyúlt érte Gabe lelkesen vigyorogva.

- Csak szólok, hogy attól még, hogy a konyhában vagyok, hallak titeket! – ragadta meg Dean az alkalmat, hogy átkiabáljon az édes kettesnek.

- Ez esetben, nem kéritek Cassel? – kiabált vissza neki a démon - Meccselejétek le Gabebel!

- Jó lesz az, ha már ennyire meg akarsz válni tőle – jött vissza a konyhából, miután ételt, hiába keresett, nem talált. Csak salátát. Meg gumicukrot. Meg talán valami mást, ami a salátás gumicukorra emlékeztette.

- Partner híján! – volta meg a vállát Crowley, majd átadta az említett eszközt.

- Kösz.

Mikor Dean ránézett, Gabe egy kurta bólintással nyugtázta, hogy vigye csak nyugodtan, mint mondta, úgysem venné hasznát Sammyvel. Habár, most hogy belegondolt talán hasznát vehetné. de már mindegy, biztos volt benne, hogy a vadász és Cassie jól meglesznek vele.

- Te kin használtad azt a bilincset? – szólalt meg Sam, ezzel jelezve, hogy egyáltalán nem volt annyira belemélyedve abba a könyvbe, mint azt a többiek hitték és, hogy ő bizony fültanúja volt mindennek.

Dean egy kissé eltartotta magától a bilincset, mert be kellett vallania, hogy ez a fontos kérdés eddig nem jutott eszébe.

- Szia Moose! – köszönt Crowley, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy a fiatalabb Winchester egyáltalán itt tartózkodott. Talán mert így is volt. - Rajtad! Hát nem pompás?

- Mikor használtad te rajta? – kérdezte Gabe és kissé kiakadva kapkodta a fejét az ő Sammiche és Crowley között.

- Hé! Vadonatúj! Úgy értettem, hogy rajtad fogja használni – nyugtatta meg az angyalt Crowley, majd szomorúan pislogva az üveg alját kémlelte - Kár hogy elfogyott…

- Hát több most nincs, bocs – reagálta le Dean, és egy hirtelen csuklómozdulattal a kanapéra száműzte a bolyhos rózsaszín bilincset, hogy tudja, hol keresse, ha majd szüksége lenne rá.

- Nem gond. Ízlett.

- Na, jó, Sammy én leléptem valami rendes kajáért, majd jövök! – köszönt el hirtelen Dean, a kijárat felé indulva, mert tényleg éhes volt, rendes kaja meg tényleg nem volt. Sam enyhén összezavarodva köszönt el, mert ő úgy tudta van még saláta, de ráhagyta a dolgot bátyjára.

- Hello! – köszönt el Gabe, és remélte, hogy most majd lesz egy kis idő, amit Sammel tölthet.

- Óhhhh! Pápá mókuska! Hiányozni fog az a bozontos, vörös farkad! – köszönt Crowley is, az átlagosnál kicsit hangosabban, és, ez a mondat, ahogy azt remélte, általános döbbenetet váltott ki a körülötte lévőkből. Dean megtorpant, majd visszafordult, Gabe izgatottan eszegette a gumicukrát, mert szerette, ha ehhez hasonló műsor van, Sam pedig kis híján lefejelte az asztallapot.

- Most úgy érzem magam, mint amikor Deanre rányitottam az ikrekkel… - közölte miközben hangosan engedte ki a beszívott levegőt, önnyugtatás képpen.

- Szálljatok le a farkamról! – szólt vissza Dean, visszalépve pár lépést a többiek felé. Utólag átgondolva, és hozzávéve azt, hogy Gabe szinte fuldoklott a nevetéstől, ez a mondat a fejében jobban hangzott.

- Én pont, hogy fel akarok szállni rá – emelte az idősebbik vadászra a tekintetét a másik.

- Dean...tudod. Valóság. Pornó. Nem keverni a kettőt – szólat meg Sam még mindig szenvedve, mire Dean csak egy sóhajjal nyugtázta, hogy igen, tudja, hogy ez idiótán hangzott és nincs szüksége rá, hogy még többen emlékeztessék.

- Moose, lehangoló vagy – vágta a fiatalabbik testvérhez Crowley, de a tekintete mindvégig Deanen maradt.

- Te meg részeg... – állapította meg Dean a nyílván valót. Talán itt az ideje kihátrálni azon az ajtón. Ja, az lesz, a legjobb a szépen kimegy azon az ajtón.

- Csak nem akarok egy olyan beszélgetésnek a része lenni ahol a bátyám farkáról van szó – szabadkozott Sam.

- Felőlem lehet szó a tiédről is! – fordult Sam felé válaszul, mire az nemes egyszerűséggel a kezébe temette az arcát, jelezve, hogy nem hajlandó folytatni ezt a beszélgetést – Nem ez volt a mondatom lényege… Részegen rosszabb, mint józanon! – nyöszörögte még utoljára.

- Ha már itt tartunk, az most épp lefagy...hideg van kint – szólt vissza Dean, aki már az óta félig kint volt a bunkerből.

- Gyere ide, én szívesen felmelegítem! – kiáltott oda Crowley, folytatva ezzel az alkoholmámoros flörtölését. Mikor a másik nem válaszolt, úgy döntött, folytatja - Még senki sem panaszkodott. Tudod, ha a Pokol tüze fűt belülről!

- Nem akarom tudni, oké... – nyögte ki a vadász nagy nehezen, és még egy lépést hátrált ki a hidegbe.

- Pedig mily romantikus holdfény alatt szeretkezni a skót lankákon! – tért át egy teljesen más témára Crowley, ahogy az tőle ilyenkor megszokott volt - Ki szeretné kipróbálni?

- Sammy? Jössz? – lökte meg az angyal a fiatalabbik testvért, aki elkeseredésében már a könyveket lapozgatta, és kérdő tekintettel meredt a lapokra, amikor az egyikben egy cukorkát talált. Gabe, amikor ezt látta, elfordította a fejét és úgy döntött inkább elhallgat.

- Héhé! Engem nem kihagyni a buliból! – fordult a Bociék irányába - Értelmi szerzőként kötelességem ott lenni!

- Ott még hidegebb van most kösz nem… - tette hozzá halkan Dean az ajtóból, ezzel remélve, hogy mivel választ adott, most végre elmehet az ételért.

- Majd felmelegítjük egymást! – húzta ki magát az arkangyal, százfaktoros vigyorral nézve végig a többieken.

- Na, jó, hagyjatok – valahol itt lett elege a mai estéből, és azt kívánta, bár fel se jött volna a garázsból - Lefagyott a kezem – jelentette ki, egyrészt magának, másrészről pedig, hogy ezzel is a két idióta tudtára adja, hogy ha nem megy, akkor, lassan de biztosan idefagy a kilincshez.

- Kérj meg valakit, hogy fogja. Vagy vegye a szájába. Az meleg – vigyorgott rá Gabe. Dean erre már tényleg nem tudta, mit mondhatna, Sam ez úttal pedig most tényleg lefejelte azt az asztallapot.

- Önként jelentkezek! – csillantak fel a Pokol Királyának szemei, és ezzel a lendülettel el is indult az ajtó felé.

Az arkangyal ezzel egy időben, teljes titokban előhúzott egy kamerát, és üzembe helyezte, hátha még lesz valami érdemleges is ma este. Mint az kiderült, ez a titokban, nem is volt annyira titkos, mert Sam feltápászkodott az asztalról és odasétálva Gabehez, kiütötte a kezéből a kamerát, ami csörömpölve landolt a padlón.

-Na de Sammyyy! – hisztizett Gabe és karba fonta a kezeit a mellkasa körül, úgy szemlélve a lábainál megsemmisülten heverő kis tárgyat.

- Van másik – suttogta Crowley két erőteljes köhintés között, miközben Dean felé sétált.

- Shhh! – emelte mutatóujját mosolygó ajkaihoz az angyal, majd egyszerűen köddé vált. Sam lassan már hozzá szokott ehhez, de most mégis meglepetésként érte Gabe távozása. Azért ő is remélt dolgokat ettől az estétől, ha már Dean elmegy, csak nem mondta ki hangosan őket. Ezúttal viszont, egy dolog jobban foglalkoztatta az angyal holléténél.

- Crow, ha a szádban van az a kamera...én esküszöm a jövendő apósom nevére... – suttogta döbbenten maga elé, amit már a másik nem hallhatott, mert túlságosan a bátyjával volt elfoglalva. Aki viszont most döntött úgy, hogy itt az ideje bezárni azt az ajtót és távozni, otthagyva ezzel Samet, mielőtt még a másik egyáltalán célba érhetne. Egy megfáradt sóhajjal zárta be a bunker ajtaját, és megfordult, hogy végre útnak induljon. Persze, miért is lenne ilyen egyszerű az egész? Crowley valamikor a háta mögé teleportált, és most ott ált előtte, elállva az utat. Csakhogy ő nem vette észre ezt és ezért még szép, hogy majdnem felbukott a másikban!

- Woah...hé! – kiáltott fel, majd elnyomott egy káromkodást a démonok és angyalok képességeit illetően.

- Ugyan nagyfiú! Mit szólnál a régi- szép-idők felelevenítéséhez? – suttogta Crowley a fülébe, és Deannek nem kellett látni az arcát, ahhoz, hogy tudja, milyen kéjesen vigyorog a másik.

- Nem érted, hogy nem emlékszem rájuk..?! – válaszolt elcsukló hangon és igyekezett arrébb lépni.

- Az nem lehet kifogás – közölte a másik nemes egyszerűséggel, majd hirtelen két erős kéz ragadta meg a derekánál és húzta vissza oda, ahol az előbb állt.

- Mégis mit…? – kétségbeesetten próbálta lefejteni a kezeket a derekáról, de azok válaszul csak erősebben szorították.

- Szeretem, amikor ilyen heves vagy – mormolta, Crowley és belecsókolt társa nyakába. A vadász bőre hideg volt és puha.

Dean ekkor már végképp elveszítette minden képességét a beszédre, így Crowley mellkasának támasztva a kezeit, lökte el őt magától. Crowley igen rossz néven vette az elutasítást, hisz már egy ideje eléggé felmelegedett a helyzet a részéről.

- Naaaa mókuska!

- Ne mókuskázz! – fintorodott el a vadász.

Crowley még egy utolsó kísérletet tett, hogy lefogja társa karját s így ott tartsa, majd szomorúan folytatta – Bocsánat – Meglepetésére a csípős hideg levegő kijózanította, de nem érezte magát rosszul tőle, sőt, úgy döntött ő maga is rásegít egy kicsit, és száműzi az alkohol hatásait az elméjéből. Szerette volna látni, hogy józanon is ugyanazt a melegséget érzi-e, amit pár perccel ezelőtt, amikor ajkai a vadász nyakát érintették - Akkor hogy szereted, ha hívnak? – kisebb szünetet tartott, majd suttogva hozzátette - Mert én, szeretlek.

Dean erre nem tudott igazán mit mondani, még abban sem volt egész biztos, hogy jól hallotta amit hallott – Dean – nyögte ki végül szerencsétlenül, amit később arra fogott, hogy a kinti hidegtől az agya is kezd lassan megfagyni.

- Hát akkor Dean, bújj hozzám, én jó meleg vagyok.

Ő válaszul csak megköszörülte a torkát és mindenhová megpróbált nézni, csak Crowleyra nem.

-Óhhh! – sóhajtott a másik, majd megfordította a tenyerét, amin egy kicsiny tűzláng jelent meg - Nem hazudtam. Na, gyere közelebb a végén még megfázol.

Dean kérdőn húzta fel az egyik szemöldökét, végül csak megrántotta a vállát és egy lépéssel közelebb csoszogott.

-Oké…

- Félsz, hogy megharapom azt a csinos orrod mi? Mondjuk az igaz, hogy szívesen megharapdálnálak itt-ott – nézett rá Crowley a lángon keresztül, ami egy kicsivel nagyobb lett s így kezdett kellemes hőmérséklet kialakulni körülöttük. A hóréteg is lassan elkezdett olvadni a talpuk alatt.

A vadász próbálta figyelmen kívül hagyni az előbb elhangzott mondatot, és úgy döntött inkább elvicceli a dolgot.

- Szóval – kezdte majd kis szünetet hagyva folytatta - ha a Pokol Királya részeg, akkor kis lángocskákat gyújt és vadászokat melenget vele… Fasza. 

- Pontosítanék: csak spicces – persze Dean nem tudhatta, hogy ekkor már egy ideje józanná varázsolta magát - De miért? Egy kis szórakozás nem árt. Le is égethetném vele az erdőt – elmélkedett - Persze ha nem kell! – újból fordított egyet a tenyerén s ezúttal a láng semmivé foszlott – Na, most felőlem gyönyörködhetünk a csillagokban is – folytatta, miközben próbálta elkapni társa tekintetét, eddig sikertelenül.

Először nem értette, mire célzott a másik, de aztán rájött, hogy talán túl feltűnően próbált meg másfelé nézni.

- Ja, nem kell. Bocs – mondta zavarodottan s felé fordult – Az erdő meg maradjon, ha lehet.

Crowley gyengéden elmosolyodott, amikor a tekintetük végre összeakadt – Így mindjárt jobb. És, egye, fene maradhat az erdő. Legyen hol kószálni az öcsikédnek meg az angyalának. De várj, tudok ilyet is! - felfordította a tenyerét, az egyik ujján egy kis láng tűnt fel. Elkezdte mozgatni az ujjait, a lángocska könnyedén libbent egyikről a másikra, majd elszökkent a mutatóujjáról, a kézfején fojtatva a táncot. Végül eltűnt Crowley tenyerében - Na, tetszett? Tudom pénzérmékkel is. Csak ez szebb.

Dean figyelmesen nézte végig a mutatványt, ami nem mellesleg nagyon jól néz ki az esti sötétségben. De aztán Mary jutott róla eszébe. És a tűz. Sammy. Jess. Majd megint csak tűz. Csak miután a lángocska eltűnik, akkor vette észre a kis mosolyt a szája szegletében, amit azonnal ez is tüntetett.

Crowley fél szemmel azért nézte a vadászt, és őszintén jól esett neki, hogy mosolyog rajta. Nem is emlékezett rá, hogy volt-e valaha, igazán őszinte közönsége - Egykor ezt pár shillingért kellett csinálnom. De, ha már kint vagyunk, akkor mutatok valami igazán látványosat. Persze, csak ha szeretnéd - kacsintott rá Deanre, de most hiányzott belőle a tolakodás. Tényleg szeretné, ha élvezné a kis bemutatóját.

A vadásznak kezdett érdekessé válni a helyzet, ugyanis még sosem gondolt bele a másik múltjába, legalább is ilyen szempontból még nem - Oké. Miért ne – mondta s közben igyekezett, hogy a hangja ne adja vissza az érdeklődését.

A másik erre megfogta Dean vállát, és szembe fordította az erdővel, majd ő maga is arra fordult. Köhintett egyet, egy mozdulattal hátrarázta a zakója ujját, majd tett egy apró, kis, félköríves mozdulatot. Az előbbi láng jelent meg, de ezúttal a hüvelykujján, amit elpöccintett. A láng süvítve haladt előre, majd mikor már jó egyméternyire volt tőlük Crowley kilőtt még egyet. A két láng találkozott és narancssárga szikrákban lobbant szét, amelyek ártalmatlanul párologtak el a hóban. Egyre több és nagyobb tűzgolyó száguldott, immáron az ég felé, hiszen a fákra vigyáznia kell, és narancs, sárga, rózsaszín, bordó szikrákra fröccsentek szét. Tűzijáték a vörös minden árnyalatában. Aztán egyszer csak vége volt, Crowley leengedte a kezeit és büszkén, boldogan vigyorogva nézett Deanre - Na? Milyen voltam?

Dean lassanként elfelejtette az emlékeket, és próbált csak a lángocskákra koncentrálni, amik találkozva kis szikrákká robbantak szét körülötte minden irányba.

- Woah – nyögte ki végül szerencsétlenül miközben még mindig az erdő felé bámult, bár már rég nem volt ott semmi, amit néznie kellett volna. Oké, most ezt tényleg hangosan kimondta? Emlékeztetnie kellett magát, hogy ne mutasson több érdeklődést a kelleténél. Inkább megkérdezte az első és eddig legnormálisabb dolgot, ami eszébe jutott. - Szóval ezeket csináltad, mielőtt...?

A másiknak jólesett Dean érdeklődése, még akkor is, ha a vadász már-már látványos módon próbálta ezt leplezni, de azért csak kicsúszott a száján egy elismerő jelző, amin ő nem tudott nem mosolyogni - Hát, ezt is. Egy ideig afféle vásári mutatványosként kerestem a kenyerem, a Pokolban meg segített kibírni a hatalmi harcok közepette. Gondolom neked is vannak olyan dolgaid, amik...szinten tartanak. "Eszébe jutott még néhány variáció, de talán ez volt a legmegfelelőbb szó, amivel nem rontotta el azt a kis, meghitt hangulatot is, ami közéjük kúszott.

- Mutatványos...? - Nem akarta, de ezen nevetnie kellett. Nem szánalom volt ez, vagy, mert vicces volt, azért tette, mert hihetetlen volt számára, hogy valaki, aki vásári mutatványos volt, mostanra a Pokol Királya legyen. Nem hitte, hogy bárki is fel tudta volna küzdeni magát idáig. Ebben eddig biztos is volt, mert hát ő már évtizedek óta próbálta ezt tenni. Évtizedek óta próbált kikerülni a szarból, de valami mindig az útjába állt. Mostanra már talán fel is adta - Ja,voltak. Persze. Voltak - válaszolta kisebb csend után.

- Most meg min nevetsz?  - sértődött meg a társa reflexből - Valamiből nekem is meg kellett élnem! - összefűzte a mellkasa előtt a kezeit - Aztán persze beálltam különféle szabadcsapatokhoz - megvonta a vállát, számára ez lényegtelen dolog volt. Egy ideig hallgatott, majd sóhajtott - Jól van mókus, mi van? Úgy állsz, mint aki lenyelt két-három tucat karót. Mi bajod van?

Elgondolkodott. Túlságosan is. Amikor végre eljutottak hozzá a másik szavai, csak ennyit reagált:

- Karót? Mi? Nem is. Nem.

Mi a francos fenéért nem tudott koncentrálni? Ja, persze hideg van. Fogjuk a hidegre. Bár, az igazság az, hogy már egy ideje nem is fázott...

- Semmi bajom – tette még hozzá.

- Persze, én meg a westminsteri pápa vagyok! Ne nézz hülyének légy szíves, én se az öcséd, se az angyalod nem vagyok - egy fél lépést közelebb lépett hozzá, és megint megpróbált a szemébe nézni - Voltunk együtt néhány rázós helyzetben, úgyhogy vagy nyögd ki, vagy menj be. Az emlékeid fájnak? Arról nem tehetek. Én csak jót akartam. Kivételesen.

- Oké-oké – vágta rá automatikusan. Látta, hogy Crowley közelebb lép. Hátrálni akart. Be akart menni. Aztán rájött, hogy ha megtenné, azzal már megint ugyanott tartana. Meg aztán belátta, hogy a másiknak ezúttal igaza van. Az meg, hogy ő valaha is a másiknak adjon igazat, amikor az ő érzéseiről volt szó, az ritka volt. Mármint, RITKA, csupa nagybetűvel.

- Igazad van – Többet mondani, persze még mindig nem volt hajlandó. Remélte, hogy azzal, hogy a szemébe néz, lezárhatja ezt. Ez az egyetlen szándék vezérelte, amíg a szemkontaktus furcsamód egyfajta megnyugvást nem adott neki. Talán tényleg itt az ideje bemenni...

- Ennyire azért ne hadarj! – fintorgott Crowley, majd lehülyézte magát fejben, de azért csak sikerült megenyhülnie. Amiben nagy szerepet játszott Dean szomorú tekintete, amiről a tenger jutott eszébe, és az, hogyan bámulták a ködbe vesző hatalmas vizet, és a beléje fúlt remények, a hullámok lusta locsogása, ahogy a közönyös szikláknak csobbantak. Szívesen megrázta volna a fejét, hogy elűzze ezeket a képeket, de nem ment. Még csak dühös se tudott lenni úgy igazán, mintha az előbbi kis bemutatója elszívta volna az ehhez való erejét - Mondanám, hogy sajnálom, de gondolom, az neked se segítene sokat. Igazából sosem segít azokon a dolgokon, amik már megtörténtek. A múltat soha nem lehet jobbá tenni, szóval mi lenne, ha elfelejtenénk és újrakezdenénk?

Igaza volt. A vadász tudta, hogy a társának már megint igaza volt és ez valahol egyszerre nyugtatta meg, mert talán van valaki, aki talán megérti őt, és rohadtul zavarta is, mert tudta, hogy ő sosem fogja csak úgy maga mögött hagyni a múltját. Ha úgy nézte, a múltja volt a gyermekkora, a múltja volt az egész élete. Aztán megértette mit kért tőle a másik az imént. Crowley, pont ő, tiszta lapot kért. Tőle. Miért? Vagy csak ő értette félre, és a démon csak a témának akart véget vetni ezzel? Annyira nem érdekelte. Ahogy Crowley a szemébe nézett, lassan de biztosan megint hatalmába kerítette az a természetellenes nyugalom. Vajon mit láthat a másik az ő szemeiben? És ő mit lát bennük pontosan? Nem tudta volna megadni a választ, de ha őszinte akart lenni magához, akkor le is szarta a választ.

- Oké, végül is...miért ne? - vonta meg a vállát végül s eleresztett egy félmosolyt.

Crowleyn hálás megkönnyebbülés söpört végig a választól. Mintha valaki egyszerűen leemelt volna a szívéről egy hegyet, amelynek a meglétéről már el is feledkezett, és csak a súly hiánya miatt tűnt fel újra. Még mindig rengeteg kérdés kavargott benne, tanácstalanság, félelem, bizonytalanság magával és a további sorsával szemben, de legalább valaki hajlandónak mutatkozott arra, hogy egy új kezdetet adjon neki

- Köszönöm - felelte és ezúttal ő volt az, akinek el kellett kapni a tekintetét. Szerette volna máshogyan is kimutatni, de nem merte, mert újra megállította az a fal. Annak a falnak neve is volt: Castiel. Ha tehette volna, máglyán égeti el ezt a nevet. Amíg Dean lovag volt, addig tehetett úgy, mintha nem létezne, de most nem. Már eleget hibázott, ebben nem szabadott vétenie. De mégis. Tétován kinyújtotta a kezét, meg akarta érinteni, de aztán leengedte, és inkább zsebre dugta.

- Kezd hideg lenni - zavartan csak ennyit krákogott.

Amint a másik elkapta a tekintetét Dean nyugalma szertefoszlott és ugyanannak a bizonytalan csődtömegnek érezte magát, akit összemostak valami diáklánnyal, aki fél lépni. Igen, valahol ez volt az a pont, ahol megijedt magától. De amikor azokba a szemekbe nézett, nem érezte idegennek őket. Valamikor már látta őket, ebben biztos volt. Csak nem emlékezett rá.

- Aha. Bár az új, hogy a démonok fáznak – Nevetett. És jól esett - Én már nem fázok. De tuti tíz perc múlva fogok, ha csak itt állunk - kihúzta a kezeit a zsebéből, és lenézett rájuk. Mit vár? Hogy majd hozzáér a másikhoz, és puff az emlékei visszatérnek? Léteztek azok az emlékek egyáltalán?

- Hála az öcsédnek, már nem vagyok teljesen démon. És az emberi részem igenis tud fázni – válaszolt Crowley. S hozzágondolta, hogy vágyakozni, félni, szeretni, de a legjobban mégis fájni képes. Senki sem kérdezi meg a sziklát, hogy fáj-e neki, ha víz fakad belőle - Felőlem tehetünk egy sétát - ajánlotta fel erőltetett könnyedséggel. Végül is, azzal senkinek sem árt. Neki pedig jólesne a vadász közelsége - Persze csak ha szeretnéd. Vagy akár el is ugorhatunk valahová…

Maga sem tudta honnan, de vette a bátorságot, és megfogta Dean kezét. Persze a teleportációhoz elég lett volna csak a vállát megérintenie, de az túlságosan semleges lett volna. A vadász bőre kemény volt, érezte a régi hegeket és vízhólyagokat a durva bőr alatt, de valahogy olyan megnyugtató is volt, olyan ember kezét fogni, aki mindig megteszi, ami tőle telik, sőt még annál többet is. Újra Dean szemébe nézett, és kissé megnyugodott. Lehet, hogy elcseszte, de akkor is megérte.

„Nem teljesen ember.” Ezek a szavak visszhangoztak Dean fejében, még akkor is amikor a másik keze az övét érintette s ő engedett. Tudta ugyan, hogy a harmadik próba során majdnem ember lett, de ez akkor is sokkal másabb volt. Érdekelte, hogy mégis, vajon mennyire ember? Meg akarta tudni, hogy vajon ő is úgy érzi e mintha valami fontosat vettek volna el tőle, amire képtelen emlékezni. Vajon Crowley démonként mindent elfelejtett az emberi életéről, mint ahogy ő is elfelejtette azt az időt, amit a Pokol Lovagjaként töltött, és most, az apránként talál vissza a másikhoz? De akkor őhozzá miért nem jutnak vissza az emlékei? Eszébe jutott a videó a telefonban, amit Crowley vett fel, mikor ő részegen énekelt. Eszébe jutott a kép amiről nem tudta mit ábrázol. Nem szólt semmit. Az erdő felé sétáltak. Dean továbbra sem húzta el a kezét.

Ha valaki, akár egy jósnő is azt mondja neki, hogy egyszer a holdfényben kézen fogva fog sétálni egy vadásszal, ráadásul a hírhedt Dean Winchesterrel, hát alaposan körberöhögte volna. Erre tessék. Az egésznek legalább valami kicsit kínos felhangúnak kellett volna lennie, de egyáltalán nem volt az. A lábuk alatt ropogó hó, a fák kopasz ágaik által vetette árnyéka, a gyémántként ragyogó Hold inkább csak széppé és meghitté tette. A néma csendben puhán gomolygott a lélegzetük, bár Crowley némi trükkel cseresznyevirág színűre színezte az övét, majd köröket fujt belőlük.

- Így csak ilyet tudok - vallotta be szabadkozva, majd témát változtatott - Tudod azért a Pokolban is voltak jó emberek. Vagy legalábbis nem mindegyikük volt az a kitépem-a-beleid-s-megeszem-vacsorára fajta. Volt egy, hát szemfényvesztő, õ kínozott. Valamiért az volt a heppje, hogy át kell adnia a tudását. Ez csak játék, de volt egy komolyabb. Tudom, hogyan kell emlékeket elvenni. Nálam van pár a tiédből. Visszaadhatom őket, ha szeretnéd.

Mikor Dean látta Crowleyt ahogy színes kis pára felhőcskéket fúj ki, ismét nevetnie kellett. Ezúttal viszont már nem akarta elrejteni. Legalább egy kicsit furcsán kellett volna éreznie magát, vagy épp marhára furán, de egyiket sem érezte. Most az egyszer még magát sem ostorozta, csak engedte, hogy sodródjon az árral s remélte, hogy nem bánja meg. A másik, minta olvasott volna a gondolataiban, felajánlotta neki, hogy visszakapja az emlékeit. Először félt bármit is mondani, hisz nem akart még több fájdalmas emléket. De végül válaszra nyitotta a száját.

- Igen. Szeretném őket, de - tartott egy levegővételnyi szünetet, majd folytatta -...ha lehet,akkor azokat hagyd ki, amikben épp kiirtom egy bár fél népességét, vagy tudom is én...

Crowleynak jólesett, hogy nevetni hallja a másikat. Kicsit a fiára emlékeztette, ő volt az utolsó, akit őszinte kacagásra tudott fakasztani. De az régen volt, nagyon régen, egy másik életben. A fia meghalt, ám ez csak rá tartozik. Vagy Deanre is? Nem tudta a választ, de most nem is ezzel kellett foglalkoznia. Megálltak, Crowley szembefordult Deannel, de a kezét nem engedte el. Közel volt hozzá, annyira, hogyha tán megerőlteti magát a szívverését is hallhatta volna.

- Ne aggódj! Csupa szépet kapsz vissza. Hunyd le a szemed! - kérte tőle.

Mikor Dean teljesítette a kérést, õ is lehunyta a magáét és koncentrált. Ott volt, mikor először teleportált, de elnézte, s a hátsó bárszék helyett a táncos lányok közé érkezett. Meg amikor Dean heccből a padló alá itta a helyi keménycsávókat, azok meg utána motorozni vitték. Akkor készült az az ominózus fénykép is, amit Gabe megnézett. S azt is visszaadta mikor alaposan elvert egy alakot, mert nőt bántott, s az összes többi ilyen kicsi vicces, kicsit ciki sztorit.

- Visszaadom őket! - suttogta egy régi nyelven, majd előrehajolt s lágyan, alig érintve a száját, megcsókolta Deant.

Ahogy Dean lehunyta a szemét, a vakító fehér fény egy pillanatra mindent eltakart, majd alakokká állt össze, kis emlékképekké. Az ő elvett emlékei táncoltak az elméjében, egymás után, gyorsan, de épp elég sebességgel ahhoz, hogy ő megkapaszkodhasson bennük. Önmagát látta, egy lepukkant kocsmában énekel teli torokból. Nincs jó hangja. Aztán már egy másik hely előtt áll, ami talán kicsit rendezettebb, mint az előző. Oldalán a Pokol Királyával, egy motoros bandával heccelődtek. Ezúttal már bent volt, egy asztalnál ült, poharak csörrentek,a barátságukra ittak. Ezután minden kicsit gyorsabb lett. Darts táblák, billiárd asztalok, csocsó meccsek, az alkoholtól fűtött kocsmák és a véget nem érő beszélgetések, a nevetések amiket együtt éltek meg. Utoljára önmagát látta, ahogy épp a pultos lánnyal flörtöl. És látta Crowley arcát. Csak most jött rá. Csak most volt képes megérteni ezt az arcot, így, hogy lassanként minden a helyére került a fejében, így, hogy az az űr feltöltődött emlékekkel. Mikor az emlékképek sora végleg megszakadt, csak akkor eszmélt rá, hogy ajkai még mindig a másikéra tapadnak, lassan csókolva őt vissza, míg az emlékei visszakerültek oda, ahonnan elvették őket. Lassan húzódott el, tekintetét végig a másikéba ágyazva. Most már ismerte ezeket a szemeket. Most már tudta mit keressen bennük. Nem bánta, hogy rátalált arra,amit keresett.

- Köszönöm.

 Csak ennyit mondott.

A másik nem tudott mit mondani, pedig a szavak szorították a torkát, ott toporognak az elméje küszöbén, de Dean csókja az összesét ledegradálta. Ostoba betűhalmazok, vak, fekete tintapacák, egyik sem fejezhette, ki mit érez, s mit gondol. Csak nézte Deant, a szíve bolondul lüktetett, ugyanarra az egy „Köszönöm” ütemére lüktet, s minden egyes dobbanás egy cseppnyi remény a sötétben. Nevetne, vagy talán sírna, de a legszívesebben csak addig csókolná, míg el nem fogy mellettük az idő.

A tieid voltak. Hozzád tartoznak – válaszolta végül mosolyogva - Ha a megváltásnak van színe, akkor biztos ez a vad, szilaj zöld, ami egyszerre pusztít s ringat el. Az íze is a tengert idézi. Soha nem múló vágy, s függőség - El sem tudod képzelni mennyire értékes voltál... vagy számomra – Nem tudja, melyik igeidőt használja. De talán ez egyszer nem hiba. Megérti. Dean megérti.

Száz meg száz gondolat és érzés söpört végig a vadászon, mégsem volt képes többre egyetlen szónál. Száz meg száz féle dolgot akart tenni, de egyiket sem tette, csak állt egyhelyben. Bár nagyon úgy tűnt, hogy a társa ugyanilyen problémákkal küzd. Ez azért úgy, ahogy megnyugtatta. De más részről viszont úgy érezte muszáj valamit reagálnia.

- Hát, azt hiszem épp most árultad el, mennyire vagyok fontos – vigyorgott.

Crowley nagy nehezen összekapart egy vállrándítást és egy félmosolyt, majd megdicsérte magát, hogy legalább ennyire képes. Maga sem tudta mikor viselkedett így utoljára valakivel szemben.

Fogd fel véletlennek – mondta.

A helyzet határozottan az a fajta volt, ami magában hordja a nagybetűs Késztetést, hogy legyen Valami, és ők valamiért mégis ellenálltak neki. A maga részéről teljesen tisztában volt azzal, hogy miért nem lép. Pontosan ugyanazért, amiért eddig nem, és amiért Dean jobb kezét fogta meg és nem a balt. Castiel miatt, aki bár nem volt jelen, ő mégsem tudott szabadulni tőle. A tenyérlenyomata Dean vállán valósággal lüktetett, s Crowley nem kételkedett benne, hogyha megpróbálná megérinteni, súlyosan megsérülne, tán porrá is válna. Megértette Deant, felfogta a kötődésüket, de ettől még nem fájt kevésbé. De legalább már nem akarta puszta önzőségből széttépni ezt a láncot. Vagy legalábbis vissza tudta fogni magát.

- Csak azt akartam, hogy tudd.

Dean hallotta a társa szavait, de tudta, hogy nem igazak. Hisz az egészet látta. Akkor mégis miért hazudik neki? Kezdte elveszíteni azt a földöntúli nyugalmat és a szemekben sem azt látta már, amit eddig. Mi van, ha mégsem látott mindent? Mi van, ha Crowley nem adta vissza az összes emlékét, csak azokat, amiket jónak látott? Ha volt még valami, amit elvettek tőle s ez most mindkettejüket ugyanúgy akadályozta a továbblépésben, vagy akár a folytatásban? Őszintén, nem akart tovább lépni. Most úgy érezte talált valakit, aki igazán megérti, még ha kissé furcsa is az egész. Meg akarta tudni, mi az, ami ennyire az útjában áll a másiknak, ami ennyire tehetetlen dühvel és félelemmel tölti el. Úgy érezte ezúttal rajta a sor, mert ha nem tesz valamit, akkor a másik most nem fog. Ebben biztos volt. Elkapta a tekintetét, és próbálta minden létező módon közölni vele az összes érzését és gondolatát, mindezt egyetlen pillantásba sűrítve. Azt akarta, hogy tudja, ezúttal nem fordul el tőle. Döntött. Most ő volt az, aki csókért hajolt. Hagyta, hogy a másik is döntést hozzon. Bárhogy is dönt, ő emelt fővel áll elébe, hisz számtalan hihetetlen dolgot megélt már, nem igaz?

Mihelyt Dean a szemébe nézett Crowley tudta, hogy nem lesz képes elengedni. Hogy ugyanolyan alázattal és vággyal fogja fogadni a csókot, mint amilyennel az elsőt ő adta. És ez hiba volt, nagyon nagy hiba, mert a tekintetében olyasmit látott tükröződni, ami megijesztette. Már csak az, hogy képes volt mellette maradni, minden kényszer, trükközés és csalás nélkül, már az is megdöbbentette. Hogy így, emberként is tud felszabadult és vidám lenni, szintén megrémisztette. Egyszerűen nem volt hozzászokva, hogy bárki is kényszer nélkül legyen kedves vele. Tehát nem hajolt el, hanem gyengéden, és lágyan visszacsókolt. Kinyújtotta a másik kezét és Dean arcára simította, s végighúzta rajta az ujjait, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni. Hiszen érintette már meg, de ez most más volt. Bensőségesebb és tisztább, mélyebb és Crowley egyre hevesebben csókolta. Ez volt az egyetlen eszköz, amivel átadhatta a vágyát iránta, a megdöbbenését, a sóvárgását, a félelmét és legfőképpen azt, hogy nem lehet. Ő szakította meg a csókot, de a homlokát Dean homlokának döntötte, szüksége volt a támaszára, még akkor is, hogyha sohasem lehet igazán csak az övé. Nem tudta mikor csordult ki az első könnycsepp a szeméből. Csak azt, hogy még sosem érezte magát ennyire nyomorultul.

Ha eddig azt gondolta, hogy sok mindenen keresztülment, ami persze igaz volt, akkor most ez a pillanat beállhat valahová a top 10es listába. Semelyik eddigi csókban nem érzett még egyszerre ennyi érzelmet. A szeretet és a vágy megmelengette, reménnyel töltötte fel őt, miközben a mérhetetlen kétségbeesés és fájdalom erős marokként szorította a szívét. Amint elváltak ajkaik, a hideg minden porcikájába utat talált. Élete során - aminek már ugyan rég véget kellett volna érnie - soha sem érezte magát valakihez ennyire közel s egyszerre ennyire távol. Életében először látott démont sírni. Bár a másik ott állt mellette, homlokát az övének támasztva, mikor kimondta azokat a szavakat, Dean már rég nem érezte maga mellett. Többé már nem. Nevek és felesleges szavak nélkül is tudott mindent, amit a társa mondani akart. Hisz egyformák voltak. Nem volt szükség több szóra. Se tőle, se senkitől.

- Sajnálom - szünetet tartott - Sajnálom, hogy félsz – mondta.

Kezei remegtek, ökölbe kellett szorítania őket. Nem mondott mást, elhúzódott, még egyszer Crowley szemébe nézett s koncentrált. Erre a pillanatra koncentrált. Tudta, hogy bármi történik majd köztük, ez a kép örökre megmarad előtte. Ezt az emléket nem vehetik el tőle. Ezúttal nem. Egy emléket önmagáról, az elkeseredett emberről, aki félt démon lenni. És az elkeseredett démonról, aki félt ember lenni. Akik egy kis időre találkozhattak.

Hát ennyi volt. A világnak vége, a Földről kiderült, hogy mégis lapos, a feneketlen szakadékba zúduló víztömegben ott tekereg Jormungand, a hatalmas kígyó, s azt lesi mikor mélyesztheti bele méregfogait egy szerencsétlen kalandorba. Hát most Crowley lett az áldozat. Zuhant, feketeségből feketeségbe, úgy hogy egyetlen hajmeresztő pillanatban elhitte, hogy repül. A szája hangtalanul kinyílt, majd összezárult, miközben odabent segítségért üvöltött. De már elkésett. Ellökte magától az egyetlen embert, aki valóban megértette. Csak azért, hogy Dean boldog lehessen azzal, akihez tartozik. Ez volt az egyetlen, igazi, önzetlen cselekedete, s pont ez fogja majd megölni is. Mégsem takarta el, hagyta hadd lássa a fájdalmát, a kétségbeesésé s az őrült félelmét, amiből Dean húzta ki egy kis időre. S hagyta hadd lássa, hogy nem fogja háborgatni őket, hogy ez köztük marad, hogy ez volt az alku, amit még utoljára megkötött. De nem érdekelte. Ő itt valójában felesleges ötödik kerék, nem játszik valódi szerepet, s így nem is érdemelte ki, hogy igazi tagja legyen a családnak. Mindegy. A méreg már hat. A világ tompul. Csak azok a szemek, azok az izzó, zöld szemek világítanak, akár a tenger párája, ha rásüt a telihold. S szirének énekelnek a mélyén szívről s elvesztésről, fájdalomról s megtalálásról.

- Az Impala is rendben lesz - a szavak szárazak, s nehezek, a csettintés csak egy apró kavicskoccanás - Menj. Menj el. Hagyj itt. MENJ! - üvölt rá Deanre, majd elfordul.

A szíve üres. Az elméje üres. A lelke üres. S körülötte kárörvendve kacag a szél.


~Lotus