Rémkirály

Sziasztok!

A mostani friss alapját köszönjétek Goethe-nek és az ő, "Rémkirály" című, hihetetlenül gyönyörű versének, valamit Schubertnek, aki megzenésítette ezt a gyönyörűséget, plusz egy énekórának. Ha kíváncsiak vagytok a versre itt olvashatjátok, a megzenésített változatot pedig itt hallgathatjátok végig. És hogy legyen még mire kattintgatnotok, én ezt és ezt hallgattam, miközben írtam.

De, hát szabad nekem, az egy hetes kimaradás után frisset hozni? Ami mellesleg Marvel sztori, és az első elkészült sztorim ebben a fandomban. Ja, és amúgy Loki központú. És sad end. Igen, arra jutottam, hogy szabad. Ezekkel a kedves szavakkal indítalak útjára titeket, mert már így is túl sokat mondtam!

Fandom: Marvel

Párosítás: ezúttal nincs, akárhogy is keresitek, sajnálom, majd talán legközelebb

Figyelmeztetések: ahogy mondtam: SE. De nem is mondom többször, mert ha akarjátok, akkor úgy is figyelmen kívül hagyjátok ezt az információt

Kiegészítő megjegyzés: a történet pár évvel azután játszódik, headcanon alapján, hogy Thor a Thor2 film történései után, a Földön maradt Jane-nel, Loki pedig átvette az uralmat Asgard felett

Az éjfekete ló szinte hihetetlen gyorsasággal vágtatott végig, először a poros földúton, erdőkön keresztül, be a sötét semmibe. Már ő maga sem tudta honnan indult vagy merre tartott, bíborvörös köpenye zabolátlanul szállt a szélben, mint holmi vörös vérlánggal égő jelzőtűz az ellenség számára. A csata még nem ért véget. Még most is hallotta a világokat összezúzni készülő népek csataordítását, ahogy Asgard és uralkodója ellen mentek. Még mindig ott vízhangzott a fejében a fegyverek fülsüketítő hangja.

Az uralkodó. Loki. Akit már egyszer látott meghalni, a karjai közt tartotta, mikor bekövetkezett. Azóta sem tudta kiverni a fejéből azt a papírvékony, hamuszürke, élettelen arcot. Aztán pár, a Földön töltött év után, újra rátalált. Rátalált halottnak hitt öccsére, aki immáron Asgard törvényes uralkodója volt. Ő csak akkor eszmélt, amikor a csatába hívó kürtök szólaltak. Loki megint bajba keveredett és neki kötelessége volt megvédenie őt az élete árán is. Tudta ezt jól, de ez most mérföldkövekkel nagyobb volt, minden eddiginél. Lokinak sosem volt elég. Nem volt elég Asgard és a törvényes trón, ő többet akart, mindig többet akart. Pár hónapja a Kilenc Világ nagy része fellázadt ellene. Mindenki, akinek csak egyszer is ártott, milliárdnyian voltak, jöttek megállíthatatlanul Asgard ellen. Loki ellen.

Immáron a harcok és árulások állandóvá váltak a hazájában. Nem tudta, hogy vethetne véget ennek, egésznek. Így hát inkább ő is a könnyebb, vérrel és fájdalommal kikövezett utat választotta. Oly sok idő után újra, az öccse mellett harcolt a háborúban. De arra a legrosszabb rémálmában sem számított, hogy ennyire fog fájni. Hogy majd így lesz vége. Így nem lehetett vége.

Érezte, ahogy az anyagon, egyre jobban átszivárog a vér és kezeire tapad. Loki súlyosan megsérült. Nem tudta elállítani a vérzést, bárhogyan is próbálta. Egyetlen dolog lebegett a szemei előtt, semmi más, mégpedig az, hogy mihamarabb elérje az egyetlen helyet Asgardban, amit még nem vett be az ellenség: a palotát. A palotába kell juttatnia az öccsét minél hamarabb, mielőtt…

***

Loki nem tudta pontosan meghatározni, hogy hol van. Mindenhonnan sötétség vette körül, az egyetlen fényforrás, úgy tűnt, mintha önmaga árasztaná. Az utolsó dolog, amire emlékezett a csatatér ismerős moraja, ami aztán egyszerre tompa zúgássá változott, végül már nem is igazán látott mást, mint sötét, hullámzó körvonalakat. Sötétség. Utána ez következett. Sűrű, áthatolhatatlan sötét, minden irányban, ahová csak emelte a tekintetét.

Hogy került ide? Ki hozta ide és milyen céllal? Talán ez csak egy újabb kínzás, olyan, mint a többi, az ez előttiek, amiknek sebhelyei és forradásai most furcsamód égni kezdtek. Ha erről van szó, ki kell, majd ábrándítsa elrablóit. Túl fogja élni, ahogy mindig túléli.

A szinte tapintható sötétség egyszerre megnyílt, s pár lépéssel arrébb, egy újabb alak tűnt fel, körülötte ugyanolyan vakító, fehér fény, minta belőle jönne. Lokinak le kellett hunynia a szemeit egy pillanatra, hogy megóvja őket a vakító fehérségtől. Mikor kinyitotta azokat, egy másik, ugyanolyan smaragdzöld szempár bámult rá.

Meghökkenve nézett végig a jövevényen, aki pontos mása volt. Éppen csak tisztábbnak látszott. Ruhája és páncélja a zöld és arany árnyalataiban csillogott, arca nyugodt, de mégis eszelős, mint a sokat megélt, tapasztalt gyilkosok és hazugok, akiről soha nem tudod, mi a következő lépés. A fején, egy vaskoronát hordott, mint egyetlen megkülönböztető jel, amit ő nem ismert fel.

Kihúzta magát, és a másoló szemeibe nézett. Tudta jól, hogy mindez nem lehet igazi, de valahol mégis elöltötte valami hideg érzés, ami belülről jött, és amitől nem tudott szabadulni. Ruhái cafatokban lógtak róla, nem volt már méltó, de ilyenekkel nem törődött. Ki kell derítenie, miért hozták ide és mit akarnak tőle. Bármi is volt a céljuk, úgysem fogja feladni magát. A harcnak folytatódnia kell, bármi áron, amíg övéi nem lesznek a világok.

-Mondd, mit akarsz tőlem? – köpte a szavakat, továbbra is megtartva a szemkontaktust a másik méreg színű szempárral. A hideg egyre csak nőtt benne, de figyelmen kívül hagyta.

-Ugyan. Nem kell válaszolnom neked. Nem, ha már úgyis tudod, nem igaz? – Nem, tudta. A másolat hangja lágy és selymes volt, úgy tűnt, még a végtelen sötétséget is képes lenne betölteni. Lokinak felfordult a gyomra. Ez nem ő volt.

Nem értette mire célzott a másik, ami nagy valószínűséggel volt valami félresikerült hologram, mint a pontos mása. Ugyanakkor felkeltette az érdeklődését, hisz ha már itt tartottak, úgy érezte feltétlenül meg kell tudnia, mi is az, amire a másik szerint oly annyira vágyott.

-Mi lenne az, hát? – válaszolt, szemeit résnyire szűkítve egy pillanatra, mintegy megszokott hatásvadászat képpen. 

-Ez nem éppen követelés. Mindinkább… egy ajánlat. Meg tudom adni neked, amire a legjobban vágysz: hatalmat.

Legszívesebben hátrébb lépett volna pár lépéssel s minden erejével leplezve a döbbenetét, szeretett volna telepatikusan, vagy bármilyen más módszerrel azonnali halált mérni a másra. A gond ott kezdődött, hogy akárhogy is próbálkozott, elbukott, akárhová futott volna, nem tudta hová. Vissza akart kerülni a csatába, nézni, ahogy ellenségei százával hullnak előtte. Nélküle talán az óta vesztésre állnak, vagy éppen… Nem akart erre gondolni. A hideg szépen lassan megkörnyékezte az elméjét, ami belesajdult a fájdalomba.

-Hogy merészelsz – sziszegte hideg magabiztossággal, majd a tekintetét elkapva, további mondandóját a körülöttük hömpölygő sötétségnek intézte – Hogy merészel bárki is, ilyen trükkel élni ellenem? Mint Asgard törvényes ura, követelem, hogy közöljék elrablásom célját, vagy engedjenek vissza a csatatérre! – a hangja megemelkedett és egy pillanatra sem bizonytalanodott el.

-Ugyan hová akarsz te visszamenni, mondd? Csak nézz magadra, mindent elvesztettél. Én visszaadhatom.

Nem kellett eleget tennie a mézes-mázas hangnak, a nélkül is tudta, hogyan fest. Kezdett nagyon elege lenni a hamis énjéből, és valami a belsőjében kezdte egyre jobban meggyőzni arról, hogy ez nem egy trükk, hogy valahogy a jövőbeli énje, vagy talán egy másik párhuzamos univerzum szülötte áll előtte, s csábítja magához, a soha el nem haló hangokkal és olyan ígéretekkel, amiket rajta kívül senki nem ismerhet. Mintha olvasnának a gondolataiban, de ő meg nem gyengülhet, nem engedhet.

Mindent elveszített? Valóban? Egy hónappal ezelőtt még mindene megvolt, és most is ugyanúgy visszaszerzi.

-Már hogyne veszítettél volna el mindent. – mellőle kuncogás tört fel, megerősítve azt a tényt, hogy a lény tényleg képes volt olvasni a gondolataiban – Mindig ezt teszed. Bármibe fogsz, elveszítesz mindent és mindenkit. Ez vagy te, ez a sorsod, mindig is ez volt. De most megszabadulhatsz az átoktól, én tudom a módját, tudom, hogyan változtathatsz a sorsodon.

-Hogyan tudnád te megváltoztatni azt, ami már megtörtént?

-Ismerlek. Tudom, mit érzel, tudom, mitől félsz, tudom, mikor hamisítasz meg egy mosolyt, azt is tudom, mikor hazudsz. Ahogy te is. Hisz ugyanolyanok vagyunk. Azt is mindketten tudjuk, hogy az előbb hazudtam, mikor arról beszéltem, tudom, mire vágysz a legjobban.

-Tehát, nem tudod? – puhatolódzott, elengedve a füle mellett az előbb elhangzottak nagy részét. Nem akart róla tudni, nem akart foglalkozni vele.

-Azt nem mondtam. – már megint a fülbemászó hang. Nem tudott volna szabadulni tőle, akkor sem, ha már nem itt lett volna. Biztos volt benne, hogy örökre emlékezni fog erre a hangra. – Azt mondtam, hogy amire vágysz, az a hatalom. De tudjuk, hogy nem így van, nem igaz? A család az. A család az, amire legjobban vágysz. És én megadom neked…

Loki arcára egyszerre ült ki a döbbenet és a fájdalom. Térdre esett.

Elméjében akaratlanul és irányíthatatlanul kezdtek el pörögni az emlékek, mint egy rövidke kisfilm, amit már jól ismert, hiszen saját maga történetét játszotta le neki. A gyermekkora, amikor még kijárhatott neki a boldogság egyetlen, vékony szelete, amint bátyjával együtt játszottak, együtt harcoltak kezükben a törékeny fakardokkal, szedtek virágot Friggának, ő sírt, Thor megvigasztalta. Aztán idővel már nem csak ketten voltak, bátyja másokkal is barátkozott, de neki sosem volt esélye beilleszkedni. Ekkor értette meg véglegesen, hogy mindig árnyékban kell élnie, és ezt addig ismételgette, amíg már kétsége sem volt, semmi, amit tehetett volna az ellen, hogy elfelejtsék. Nem is akarta megmásítani a sorsot, sorra fogadta a fájdalmat, nem hitte, hogy egyszer még ő is besokallhat, hisz hozzászokott már.

Tévedett. Nagyot tévedett, aminek következtében meggondolatlanul tett s mondott olyan dolgokat, amik bátyja száműzéséhez vezettek. Akkor még nem akarta ezt, de annak a bizonyos útnak a során, olyan felfedezéssel tért haza, ami nem hagyta többé nyugodni őt. Igaza lett, bizonyosságot nyert az, amit mindig is sejtett, már-már egyik-másik napon, biztosan érzett, tudott. Nem volt idevaló. A hazája nem volt többé a hazája, a családja sem volt az övé soha. Hazudtak neki, egész életében és ez volt az, ami ellen nem tudott harcolni.

Még volt benne remény, nem vesztett el mindent. Közel volt hozzá, de kitartott. Hitte, hogyha bizonyít, akkor méltó lehet. De sosem lehetett.

Abban az időben, amikor a Föld ellen tört, immáron teljesen más célok vezérelték. Nem küzdött a családjáért, feladta őket. Többé nem várta, hogy megértsék. A hatalomvágy vezérelte és az, hogy végre megkaphassa azt, ami egész idő alatt megillette őt.

-Látod – hallatszott valahonnan a közeléből, az emlékképek elvakították, nem látott tisztán – Most pedig gondolj arra, akinek az elvesztése a legjobban fájt. Gondolj az utolsó szavaitokra, a fájdalomra, amit akkor éreztél. Arra kinek hiányát még máig is érzed…

Akármilyen keményen próbálkozott, nem tudta megállítani az emlékképeket, mintha az egész élete pergett volna le előtte, eseményről eseményre, fájdalmasan és megállíthatatlanul. Ami most következett, arra még nem volt felkészülve, ennyi év után, még így sem volt képes feldolgozni azt, amikor Friggát megölték. A képe éles volt, bármely emléknél élesebben állt előtte.

A feje lüktetett, s mikor mindennek vége volt, és az emlékképek elhalványultak, nem tudta mikor és hogyan került a földre, ahogyan azt sem, miért vérzett. De vérzett, s mintha ködösen, de emlékezett volna, hogy egyszer már megsebesült ugyanott, ahol most a kezével próbálta elállítani a vérzést.

***

Akárhogy akart igyekezni, akármennyire fel akarta pörgetni az idő múlását, vagy éppen visszafelé, hogy visszamenjen és gátat vessen mindennek, nem csak Loki sérülésének, nem csak a háborúnak, de az egésznek, kicsi koruktól kezdve, minden rosszat visszacsinálna és akkor nem tartanának ott, ahol most voltak, nem cipelné a haldokló öccsét, egyetlen lóval, végig a végtelenen, tudva, hogy még csak félúton van, tudva mi fog történni, ha nem ér oda időben. De nem lehetett, nem lehetett, az egyetlen, amit tenni tudott, a semmibe ordibálva a parancsszavakat, sebesebb tempóra kényszerítve a lovat, és hallgatni, ahogy a másik láztól megzavarodottan suttog családról, rég elmúlt dolgokról és egy másik királyról, s csitítani, elmondani, hogy amit hall, amiket beszél nem igaz, hogy az csak a süvítő szél és az ágak reccsenése körülöttük, csupán a nyomasztó éj hangjai, s igére, hogy hamarosan vége, hamarosan elmúlik a hideg és csend lesz, jól lesz. Jól lesz.

***

A koronát viselő alak mosolyogva nézett le rá, s amint felemelt egyik kezét, minden fájdalom elmúlt, Loki pedig olyan volt, mint ezelőtt, újra fel tudott egyenesedni és a más szemébe nézni. Már nem fájt máshol, csak a lelkében, és ami ezt a fájdalmat illette, mélyre temette, mint mindig.

Nem tudta mi történt, hogy mi zajlott le benne az imént és, hogy a másik hogyan volt képes mindezt előidézni.

-Látod. Ahogy mondtam. És ezúttal sem lesz ám másképp. Ha lenne is esélyed megnyerni a háborút, azt hiszed, nyersz vele bármit is a hatalmon kívül? Tényleg azt reméled, hogy Thor visszajön hozzád? Amint a harcok elültek, visszamegy majd az emberhez. Te pedig megint üres leszel. Egy üres, eldobott játékszer…

Már nem merte megkérdőjelezni a kemény szavakat. Egytől-egyig igazak voltak s mindinkább saját magában kételkedett. Mégis mit várt? Megint nevetségesen és szánalmasan hitt.

-Azt mondtad – kezdte megtörten – azt mondtad, te véget tudsz vetni ennek. Hogyan?

A hazugság Istene, ezúttal amit mondott, azt úgy is gondolta. Őszintén. Őszintén maga mögött akart hagyni mindent. Mindig tudta magáról, hogy neki nem jár második esély. Másoknak talán igen, másoknak, akikre irigy volt, mert tudta, lehet életük. Ő? Ő őrült volt és szánalmas, akinek hosszabb, vagy rövidebb idő alatt, de mindenki hátat fordított.

-A válasz egyszerű – a hangjában ezúttal nem volt semmi fenyegető, visszatért a mézédes, megnyugtató hangzás, ami Lokit szavanként mérgezte meg – Csak velem kell jönnöd, hagynod, hogy magammal vigyelek és megmutassam neked az én valóságom.

-S mégis milyen valóság lenne az? – a kérdés önkéntelenül bukott ki belőle, hozzászokott már, hogy nem bízhat senkiben, s még így is, hogy szinte száz százalékban biztos volt a döntésében, biztosra akart menni.

Válasz helyett, a más elmosolyodott és a sötétségbe bámult. Nem kellett sokat várni, amíg Loki egy újabb emléket látott, kivetítve a végtelen sötétség vászonára, annyi különbséggel, hogy ezúttal ez nem saját emlék volt.

Mindenki szerepelt rajta, mindenki, aki egykor fontos volt a számára. Nem lepődött meg azon, hogy mindössze csak páran álltak ott. Thor volt középen, talán kicsit fiatalabb volt, mint amikor utoljára látta őt. Bátyja – mert a bátyja volt, ezt akkor és ott bizonyosnak érezte – nevetett, miközben őt nézte. Mellette két oldalról Odin és Frigga állt, s mindketten mosolyogva szegezték rá tekintetüket. Életben voltak. Egy család voltak.

A kép lassan olvadt bele a sötétségbe, és ő nem tudta, mikor jelentek meg az első könnycseppek a szemében.

-Az idő lassan lejár. Mit választasz, hát?

Családot vagy magányt… szinte hallotta a ki nem mondott szavakat, akaratlanul is beleborzongott. Vissza akarta kapni őket, mindennél jobban akarta ezt és most volt egy esélye arra, hogy meg is kaphassa, amire olyan hosszú ideje vágyott.

Ugyanakkor tudta jól, hogy ő nem az a fajta, akinek jár a második esély, az utolsó lehelettel kimondott kívánság.

„De vélem, ha nem jössz, úgy elviszlek én!”

Döntött.

A Rémkirály felé nyújtotta arany páncéllal fedett jobb kezét.

Ő elfogadta.

Körülötte az eddig áthatolhatatlannak tűnő, sűrű sötétség, ragyogó fehérséggé változott, ami egyből elvakította. Amint lecsukta szemeit, újra sötét lett és már nem érezte magát olyan biztonságban, mint amit a fehérségben látott. Próbálta kinyitni őket újra, megint látni akarta a fényt, de nem tudta megtenni. A jeges hideg, amit mindeddig érzett, most minden eddiginél

szorosabban vette őt körbe, ott volt a bőre alatt, az elméjében, a szívében.

Ekkor értette csak meg.

Nem várt rá semmilyen család, nem lesz megváltás a számára, hisz sosem volt, ezt neki kellett volna a legjobban tudnia.

Mégis, mielőtt a gyilkos hidegség véget vetett volna ennek a gondolatnak, s ezzel együtt minden másnak is, ott és akkor, mégis úgy hitte, mindennek ellenére, amit tett, s ahogyan döntött, jónak ítélte.

Későn eszmélt, ez igaz, de egy valamit visszakapott. A reményt.

Annak a reményét, hogy talán, ott, ahová készült menni, viszontláthatja őket.

Hosszú, évezredekig tartó életében először, nem félt az egyedülléttől.

***

Öccse teste egyre hidegebb volt karjai között, a láz, amitől eddig szenvedett, percről-percre csillapodott, mígnem mostanra már teljesen eltűnt.

Talán ha ötpercnyire lehetett a palotától, biztos volt benne, hogy a hatalmas épület látványának, amit már megszámlálhatatlan alkalommal látott, s ismerte minden zugát, titkát, sosem örült még annyira, mint akkor. Erre az örömre fókuszált, mert tudta, ha egy pillanatra is elterelődne a figyelme, olyan ténnyel kellene szembenéznie, amit nem lenne képes elviselni.

„Hogy űzi, hajtja, a ló szinte száll…”

„…s hogy végre otthonába ér…”

Életében először fél az egyedülléttől, hisz karjaiban az öccse már nem él.