Elengedni

Tudom, hogy már nem éppen itt tart a sorozat, de ez az egyperces nálam egyszer csak úgy jött és meg kellett írnom, kicsit későn, de jobb később, mint soha, szokták mondani, ugye... Ugye? Szóval most hozom nektek ezt a gyors kis Supernatural egypercest és elszaladok a szívetekkel, mert közeleg az évadzáró, szóval arra már úgysem lesz szükségetek.

Zeném is van, ha valaki szeretné, mivel ez a valami itt, félig-meddig egy songfic is lett, szóval nem árt, ha meghallgatjátok hozzá ezt itt.

Fandom: Supernatural
Párosítás: Destiel
Figyelmeztetések: angst (mármint angst, angst, angst meg angst), egyperces, sad end, demon!dean, angel!castiel, szereplő halála

„I’m sorry, for the demon i’ve become. You should be sorry, for the angel you are not. I apologise for the cruel things that i did. But i don’t regret, one single word I said.”

Úgy emlékszem, minden szavadra, mintha az egész csak pár órával ez előtt történt volna. De nem így van, lassan már egy hónapja, hogy elmentél. Nem, ez így nem igaz. Az igazi Dean, az, akit én ismertem, már sokkal előtted elment innen. Annak, aki annyiszor megbocsájtott, nem ezek lettek volna az utolsó szavai azon a napon.

„Could you forgive me, if i told you that i cared? Would you be sorry, if i swore that i’ll be there? Please forgive me, for laughing when you fall. I’m so sorry, but i never cared at all.”

Tudod, talán mégsem próbáltunk meg mindent, amit lehetett. Küzdöttünk, de talán nem eléggé. Hittünk, de nem igazán. Szerettünk, de sosem érezhettünk. Most már egyre inkább úgy érzem, igaza volt a másik énednek, amikor szurokfekete szemei az enyémet mérgezték, és gúnytól terhesen, rám nevetve azt mondta, sosem voltam elég jó, hogy gyáva vagyok és javíthatatlan. Egy eltévelyedett szerencsétlen. Már tudom, hogy végig igaza volt.

„Just walk away, make it easy on yourself. Just walk away, please release me from this Hell. Just walk away, there’s nothing left to feel. Just walk away, pretend that none of this was real.”

Nem tudom mikor és hogyan veszítettelek el. Talán te voltál az, aki elveszejtette önmagát, és nem is én vagyok a hibás. De az nem lehet, az nem lehet, hogy az a szörnyeteg jobb volt nálad. Nem történhetett volna meg, de mégis megtörtént.

„You look worried, fellas.”

Egy időben, még hittem abban, hogy visszakaphatlak, minden részed, úgy és olyan tisztán, ahogy először megismertelek. Sosem jöttél már vissza igazán, és mikor itt is voltál, nagyon hamar messzire mentél, mígnem újból magamra hagytál, s tudtam, ahová tartottál, oda én nem tudtalak követni. Egyre csak lelked letört üvegdarabkáit szedegettem, bármerre is jártál. Nem tudtam visszaadni őket neked.

„You have to stop me, Cas…

                                        Stab me, kill me…”

Tisztában voltam azzal, hogy nem kaphatlak már vissza. Tudtam mi vár majd rám, ha megteszem. Nem nézhetek többé azokba a csillogó, élettel telt zöld íriszekbe, nem mondhatod, nem mondhatom, hogy minden rendbe jön, hogy megbocsájtok. Itt hagysz minket, s nem kaplak majd vissza, de elengedni sem tudjak majd.

Sokat gondolkoztam azon, hová kerültél, hol vagy most. Olyan helyen, ahol nem hallhatsz, nem kereshetlek, nem menthetlek meg. Tudod, ha valaki túl sokáig tekint  a sötétségbe, az előbb-utóbb visszatekint őrá s ő maga is eggyé válik a sötéttel. Félek, hogy veled is ez történt.

Te kértél. Én teljesítettem a feladatot. Mindig szolgád maradok. Ahogy az Övé is voltam egykor.

Mert szerettem.

Szeretem.

Szeretlek. Még mindig szeretlek, oly sok ideje már, s lásd, ez pusztít el. Engem. Minket.

Ott állok, ahol először találkoztunk. Kezemben megcsillan a tőr, amelyen még ott virít megalvadt véred, mi egykor oly szépséggel bizonyította éltedet. Ezzel végeztem veled.

Ez végez most velem is.

***

***