A mosoly mögött

Fandom: Welcome to Night Vale
Párosítás: hüm-hüm...
Megjegyzések: néhol elég sötét helyeken járkáló angst, ami próbált csakazértis Cecil és Kevin kapcsolatára koncentrálni, de Carlos néha belepofátlankodott a képbe, és nem sajnálja

Vízcseppek tompa hangjára ébredek. Csepp. Csepp. Csepp. A hang egyenletes, riasztó visszhangjával tölti meg a szűk, sötét helységet. Tétován nyitom ki a szemeimet, mint ártatlan gyermek, aki épp egy szörnyű rémálmot élt át, s most felriadva ül az ágya szélén, egész testében remegve takarja el gyönge kezeivel mindkét szemét, fél kinyitni azokat, fél megtenni, mert féli azt, ami a sötétben rejtőzik. Persze nem sejti, hogy félelme a legkevésbé sem alaptalan.

Az én rettegésem is ehhez hasonló, kevésbé sem alaptalan, sötét, mély. Szemeim még mindig csukva, kapaszkodnak a nyugalmat adó sötét utolsó reménységébe, remélve, hogy amikor a szemhéjak felpattannak, a liliom-lila íriszeknek ne azt kelljen látniuk, amitől a legjobban rettegnek. Ez mégsem sikerül sosem.

Ezúttal is ott találom magam, a koromsötét, ablak nélküli szobában, amit csak néha- néha világított meg a mindent megmérgező élénk-narancs szín. A plafonról és falakból mindenféle csövek lógnak, nem sokkal mellettem egy asztal áll, rajta sűrű, a sötétségnél is ragadósabb, mélyfekete folyadék és felismerhetetlenségig eltorzult állati és emberi maradványok árnyékának kis kupacai mindenfelé a szobában. Ami csepegésével magamhoz térített, természetesen nem víz volt, most már tudom. Minden irányban ez a látvány tárul elém, hiába is akarom visszazárni a szemeimet és elrejtőzni előle, a gyomorforgató szag az elmémig hatol, megfájdítja a fejem, minden részem fáj belé, és tudom, hogy ezúttal sem lesz másképp. Ezúttal sem lesz menekvés, nem bújhatok el, előle nem rejtőzhetek. Sajnos túl régóta ismerem már ezt a helyet…

Ugyanott vagyok, durva kötelek szorítják a csuklómat, elvágva az utat szinte az összes vértől, ugyanahhoz a székhez vagyok kötözve az erős kezek által, ugyanaz az elhasznált, mocskos rongydarab tartja csukva a számat, ami miatt mindig ide kerültem. Minden újabb mozdulattal, ugyanazok a régi sebek szakadnak fel.

De én nem bánom, sosem tettem, az egyetlen dolog, amiben ilyenkor is szilárdan hittem, hogy nem bántam meg a tetteimet. Nem bánom, hogy megint túl sokat beszéltem, többet mondtam, mint szabadott volna, mint ahogy azt Ők megengedték volna. Nem bánom, mert akármilyen jogosnak is érzetem azt, hogy most itt vagyok, ugyanolyan jogot láttam arra, hogy nektek, a hallgatóknak, nektek is tudnotok kell legalább annyit, amennyit én tudok erről a szörnyű helyről, a szörnyű égboltról, a szörnyű sötétségről, amik mind-mind gyönyörűek és tökéletesen tökéletlenek, amiket mind imádunk és félünk. Tudnotok kell a rettentő, csodás dolgokról, de arról is, amiket mások megpróbálnak elvenni, kitörölni belőletek, az olyanokról, mint Ők, tudnotok kell mi a céljuk veletek, hogy megbotránkozhassatok, hogy együtt hűljetek el félelmetekben s aztán együttes erővel pusztításátok el Őket.

Minden alkalommal tudom, miért kerülök ide, és bárhogyan is akarják, sosem tudják teljesen elfeledtetni velem, hogy értetek jártam itt. Értetek vagyok most is…itt.

Ezúttal viszont más, valami megváltozott. Sok minden megváltozott. A változás, a szó, amely egyszerre hordoz magában félelmet és csodálatot, most csak rettegést hoz rám. Ránk. A Mosolygó Isten megjelenésével sok minden megváltozott.

Több napja vagyok itt, több napja nem láttam Night Vale-t és a mi kis közösségünket, több napja vagyok kénytelen szembenézni a mosolyával. A mosolyával, ami az enyém, de mégsem, a koromfekete szemeivel, amik az enyémek, de mégsem, a kezeinek erejével, amik olyan sebeket okoznak, amilyet még senki sem. 

Nem tudom, hány adást hagytam ki…

Azt sem tudom, mi történik veled… Carlos… Csak kérlek, mondd, hogy te jól vagy, hogy téged nem bántottak. Ők mindenkit bántanak, mindenkit halára ítél a mosolyuk, eltapossák, aki az útjukba áll, nem tehetek semmit, megint túl sokat mondtam. Tudod, hiszem, hogy őket is meg lehet menteni, nekik is szükségük van valami félelmetesre, hogy kirántsa őket a ragyogásból és szomorúságot adjon a mindennapjaiknak, hogy uralkodjon felettük, féljék, mert tudják, hogy mind-mind tökéletlenek, mind halhatatlanok, de egyszer mind elvesznek. Hogy tudnám én, megmenteni őket?

Olyan sokszor kérdezted, mit tettek velem, miért van annyi, soha igazán el nem tűnő heg a bőrömön… a szívemen. Ez most más, ez más, ezt nem tudom majd szavakba temetni, legyinteni és elintézni a szavakkal, a szavakkal, amiket mindig használok. Ne beszéljünk róla. A szavak az én fegyvereim, azzal védem meg magam. Higgy nekem, igazam van. Addig létezel, míg az én szavam veled van. A szavak az én ellenségeim, velük együtt s miattuk szállok majd a végtelen űr, rejtélyes homoksírjába. De én azt akarom, hogy te is ott legyél, ha ez… amikor ez megtörténik. S ezért fogom elmondani neked.

Ezért fogok elmondani neked mindent.

Mindent elmondok neked, ha elengednek. Amikor elengednek.

Elmondom neked, Carlos, csodás Carlos, hogy mi van a mosoly mögött.

~ ~ ~

Áhítattal nézek végig az arcodon, vizsgálom, tanulmányozom és megpróbálok rájönni, hogyan vagy képes ennyi titkot őrizni. Eddigi életem során még csak egyszer láttalak, akkor sem értettem, miért tartasz még ki.

Engem támadásra formáltak.

Téged miért nem, mondd?

Imádd a Mosolygó Istenséget.

Te vajon emlékszel ki voltál, mielőtt bárki is megmondta volna neked, kinek kell lenned? Biztosan. Hiszen veled nem tették azt, amit velem, te még egészben vagy.

Már nem sokáig.

Hisz egyformák vagyunk, te meg én. Szemeid halk sikolya mindent elárul rólad, amit csak tudnom kell, talán még úgy is csillog, mint egykor az enyémek. Véred természetellenes bíbora hasonló az enyémhez. Talán a mosolyunk is ugyanolyan volt. Nem mosolyogsz, miért is tennéd, nekem muszáj, erre kényszerít, ezt kell tennem, minden áron, mert ezt követeli tőlem.

Végezz a hasonmásoddal!

Ez a mondat, ez az örök törvény cseng a fülemben, miközben sikolyod csatlakozik hozzá, s mikor egymásra találnak, őrjítő szimfóniaként egyesülnek a narancs-lila ködben.

~ ~ ~

A csodálatos, idegen nap erőteljesen tűz az ott hagyott testemre, amit a talán még aranylóbb homok ölel ragaszkodással, úgy tesz, mintha nem miatta történt volna minden, mintha minden egyes homokszem bocsánatért könyörögne, mielőtt végleg tovafújja őket az örök szél.

Ezúttal megint.

Élek. A vörös homoktenger fölé emelkedem.

~ ~ ~

Talán el kellene gondolkoznom azon, miért nem bírod sosem megtenni. Vagy éppen azon, hogy én miért nem tudnám. Talán ebben hasonlítunk, talán nem vagy reménytelen, teljesen elveszett, tönkretett. Talán én sem vagyok az.

De menned kellett, ha nem is örökre, és ebben mindketten egyetértettünk. Én és a város.

A tompán pulzáló fények homályán keresztül meredek a falra, miközben az időjárás újra üdvözli a hallgatókat, mint egy meleg ölelés, a biztonság, amit ez ad nekik, amit én adok, amit a hangom ad nekik, és ami sosem létezett. Egy sötéten remegő folt, amely szinte semmiben sem tér el a többitől, még most is bizonyítja, hogy valóságos voltál.

Vajon valóságos voltál?

Valóságos vagy most is?

Valóságosak vagyunk, mi mind?

Arra gondolok, hogy tudnál-e én lenni? S én te? Tudnék? Még halálosabb kérdés…

Fogok?

Neki nem tehetem fel ezeket a kérdéseket, hiába ígértem oda neki az igazságot, a teljes, hibátlanul hamisított igazságot, amit életnek nevezünk. Ezt nem magyarázhatja meg számokkal, méregzöld, egyenetlen táblára írt egyenletekkel, az idő-az élet-múlását szüntelenül utolérni kívánó kísérletekkel.

Mondd, hol kergeted most az életet, amit úgy vágysz utolérni, drága Carlos? Hetek óta nem láttalak. Akkor hát megtaláltad? Kívánom, hogy ne így legyen.

Az időjárás véget ér.

A kijelzőmön vér helyett, egy üzenet villog.

A statikus zörej csendjében, elképzelem, hogy te is, ugyanúgy titokban tartod,

…mi van a mosoly mögött.