Stereo Hearts

"My heart's a stereo
It beats for you, so listen close
Hear my thoughts in every note
Make me your radio
And turn me up when you feel low..."
-Gym Classic Heroes-Stereo Hearts

Ezúttal, életem első Welcome To Night Vale fanfiction-ét hoztam nektek. Tudom, hogy maga a fandom sem nagy, de azért bízok benne, hogy gazdákra talál. Ha meg nem, akkor a saját szórakoztatásomra tökéletesen megfelel majd, mert azt tudom, hogy nem ez lesz az utolsó ilyen sztori, mert imádom az egészet,úgy ahogy van, az összes furcsaságával, Cecillel, Carlossal meg a többivel együtt.

Fandom: Welcome To Night Vale
Párosítás: Cecilos
Figyelmeztetések: slash (az a nem korhatáros fajta), fluff, olyan behatárolatlan, tudjátok na, az a fajta, ami csak úgy van, mert jól esett megírni

És még zene is van hozzá, ami egyben a sztori címe is. Mert szeretek zenecímeket adni a történeteimnek, no. Ezt a zenét meg nem lehet, nem összehozni a Cecilossal, mert ez annyira róluk szól, hogy nagyon!  ITT tudjátok meghallgatni.

Jó olvasást kívánok!

Előfordult, hogy Carlosnak sok kérdése akadt. Vagyis, nem csak előfordult. Carlosnak mindig kérdései voltak. Kérdések, amik valahogy mindig a legrosszabbkor jöttek, amik olyanok voltak, mint derült égből a villámcsapás, és előfordult, amikor egy kérdésekkel teli nap és ötliternyi kávé után, beesett az ágyba, csak, hogy még több kérdésről álmodjon. Ezek idegesítették és örömet is okoztak neki egy időben. Egészen tizenéves kora óta szerette, hogyha a kérdései csak úgy szárnyra kaptak az elméje végtelennek tűnő, kusza tekervényei között, és egymást kergetve, cáfolva és támogatva tartották őt ébren. Az érzés pedig, amikor megválaszolt egy kérdést s az több tucat újabbhoz vezetett, számára mindent jelentett.

A körülötte lévő emberekkel nem gyakran törődött, persze egy minimális kapcsolatot fenntartott az ismerősei közt, sőt, volt pár ember, akit a barátjának is nevezhetett, de sosem volt az a közösség élén álló, szószóló típus. Kivéve, ha tudományról volt szó. Arról szívesen beszélt. Ha más témába kezdett, könnyen előfordult, hogy a nyelve egyszerűen csak nem engedelmeskedett és elkezdett össze-vissza beszélni válogatott zagyvaságokat.

Legjobb kapcsolatban mindig a kérdéseivel volt, úgy érzete, azok képesek megérteni őt, és minden olyan egyszerűnek tűnt. Mit takar ez? Mit jelent amaz? Mi történik, ha ezt csinálom? Na és, mi lesz, ha az ellenkezőjét teszem? Egyszerű volt, mert mindenben fel lehetett fedezni a maga rendszerét és szabályszerűségét, ami után, már minden simán ment. Egyszerűen.

Egészen Night Vale városának megismeréséig.

Night Valeben semmi sem volt egyszerű. Minden annak tűnt, de mégsem volt az. Az ottani emberek (Carlos néha még azt is megkérdőjelezte, hogy emberek-e egyáltalán?) úgy éltek, mintha mit sem változtak volna a dolgok körülöttük. Mintha csak ezt az egy gyönyörű és félelmetes, egyszerre forró és jéghideg hely létezett volna a számukra. Nekik az volt a természetes, amik ott történtek, de amik ott történtek, közel sem voltak természetesek.

Azzal, hogy ide jött, minden, ami egyszerűnek tűnt, hirtelenjében az ellenkezőjére váltott. Mint egy kapcsoló, aminek megnyomásával Carlosnak ki kellett volna törölnie az összes eddigi kérdésére tett válaszát, megszüntetni minden létező és működő szabályt, a kukába dobni az összes kutatása eredményét, a diplomáival együtt, felgyújtani és nézni, ahogy az semmivé lesz. Mert semmivé lett. Minden semmivé lett és olyan érzés volt, minta az eddig használt összes létező elemet, számításokkal és válaszokkal teleírt papírhalmokat, kémcsöveket, tollakat (amik használata mellesleg Night Valeben tilos volt) kávésbögrékkel együtt le kellett volna söpörnie az asztaláról és megsemmisíteni mondván, hogy az mind rossz és soha nem is volt jó. Máshol talán. De itt, itt mindegyik rossz és sosem létezett.

***

Ezt később, egy gyengébb pillanatában, meg is tette. Este volt, de az ablakokon, a különféle helyeken feltünedező repedéseken és még néha a szekrényekből is, bevilágító furcsa, futkosó fények épp elég világosságot adtak neki a kísérletezéshez. Azonban, az sehogy sem akart sikerülni. Végül reményvesztetten, vagy csak a fáradtság eredménye ként, leseperte az egészet a fenébe, feladva a harcot, mondván majd holnap folytatja. A kémcsövek egyszerre törtek szét, meghatározatlan anyaguk gyanúsan folyt szét a szőnyegen, minden létező és nem létező irányba, még gyanúsabb foltokat és égett húshoz hasonlatos szagot hagyva maga után, mielőtt csak úgy felszívódott volna a semmibe. Az összetört üvegcsékkel együtt. A szőnyeggel együtt.

Carlos, mindezt szótlanul végignézte, az arcát a tenyerébe temette, majd nemtörődöm módon beleszántott sűrű sötét tincseibe és ezzel egy időben küldte el az előző incidenssel kapcsolatosan felötlő kérdéseit melegebb éghajlatra.

Pár perccel és egy fáradt nyögéssel később, minden mindegy alapon, a tekintete a szoba másik végében lévő régi rádióra tévedt, ami nem az övé volt, de amikor megpróbálta kidobni, szétszerelni vagy erőszakosabb módon eltávolítani, az minduntalan visszakerült az eredeti helyére. A végén ezt a harcot is feladta. 

Megkerülve az előbb történt megmagyarázhatatlan és minden bizonnyal itt teljesen természetesnek számító dolog helyét, ami idő közben egy nagyobb fekete folttá formálódott a szőnyeg helyén s Carlos nem kockáztatta meg, hogy rálépjen, mert abban sem volt biztos, hogy csak a padló színeződött el így, vagy… rosszabb. Tehát óvatosan oldalazva lyukadt ki a szoba másik oldalán, és elérve célját, bekapcsolta a rádiót.

Akkor hallotta őt először. Akkor tűnt úgy, hogy életében először, egy pillanatra, nincsenek kérdései, hogy biztos abban, hogy mindennek pont úgy kell történnie, ahogy történik, és neki nem kell kételkednie semmiben és senkiben. Csak folytatni, amit szeretett, kutatni és nem rettegnie a végeredménytől.

Ahogy a hang elköszönt, a rádió önmagától kapcsolt ki, a kérdések visszatértek. De ezúttal Carlos pontosan tudta, mit kell tennie velük.

***

Lassan kezdett beilleszkedni, a kérdések még mindig végeláthatatlan sorokban tornyosultak a feje fölött, de ő éjjel-nappal dolgozott a válaszokért.

A rádió ezentúl mindig be volt kapcsolva. És Carlos az ő hangjába kapaszkodott.

***

Pár hét múlva megismerhette a hang gazdáját, aki, még ha nem is tudott róla, kitartóan segítette, és ha ő nem is ismerte el, valahol erőt adott neki, hogy megőrizze józan eszét.

A hang gazdája gyönyörű volt.

Cecilnek hívták.

Ő pedig kínosan, földbe gyökerezett lábakkal állt pár méterrel (pontosan 10 és féllépésnyire, ahogy Carlos később kiszámította) előtte bénán, míg a másik tetőtől talpig vigyorogva, csillogó természetellenes árnyalatú és számú szemeivel nézte végig, mielőtt eltűnt volna egy ajtó mögött.

Nem mert utána menni.

Az ezt követő időszakban, ami közöttük történt, Carlos úgy jellemezte volna, mint két egymástól eltérő pólusú mágnes kapcsolatát, akik féltek közeledni egymás felé, mert tudják, hogy ha akár egy lépést is tesznek, a fizika megingathatatlan törvényei értelmében, azonnal és megállíthatatlanul elkezdenék egymást vonzani, míg a két pólus elválaszthatatlanul egymáshoz nem tapad.

Egy év múlva, a fizika ezen törvénye, egy bár parkolójában igazolta magát.

Majd egy autó belsejében, alaktalan zúgó árnyéklényekkel körülvéve, aminek már megint semmi értelme nem volt. Cecil közelében semminek nem volt értelme.

És ez volt az, ami őt a leginkább vonzotta.

***

A kérdései kettejük után is megmaradtak, de valahogy elcsendesedtek. Carlos két csoportba osztotta őket. Voltak azok a kérdések és válaszok, a tudományos kérdések, amiket megtartott magának, mert minden alkalommal, amikor megpróbálta őket közölni Cecillel, ő mindig különböző helyzetekben, és kényelmetlen pózokban álomba merült. Persze ez nem az ő hibája volt. Carlos hajlamos volt hosszú órákig beszélni erről. A másik csoport, az általános, de mégsem annyira általános kérdések és válaszok, amelyekkel Carlos a közös lakásukban töltött napjaik során tapasztalt, vagy úgy általában véve az "Ahhha, szóval ez egy olyan Night Vale-i dolog, amit azért nem érthetek, mert én nem innen származom, igaz?" típusú dolgok.

Például, azok a reggelek, amikor mindketten hallják azokat a fülsüketítő zajokat, amik valahogy úgy hangzanak, mintha a szomszédjuk fejújításba kezdett volna, de ezerszer hangosabban, és ehhez még a mindennapos pulzáló fények is betársultak, csak tízszer fényesebben. Ilyenkor Carlos már a konyhában főzte a kávét, s várta, hogy Cecil mikor kóvályog le a lépcsőn, álmosan, az ő ingében és azzal a lehetetlenül minden irányba álló szőke hajával, s kissé ferdén, odasétál hozzá, a szemüvege hiánya, vagy az álmosság miatt.

-Jó reggelt! – köszönti mindig Carlos és a másik kezébe nyomja az első bögre kávéját.

Cecil köszönet képpen csak nyöszörög, majd levágja magát a pulthoz és inni kezd.

Ekkor ő mindenféle dolgokról beszélhetett neki, aminek egy kicsit is köze volt a tudományhoz, mert tudta, hogy úgysem fog rá figyelni, érteni meg mégúgy sem, de legalább kibeszélheti valakinek az olyan érdekfeszítő kutatások és kísérletek eredményeit, miszerint Night Vale nem is létezhetne, úgy egyáltalán, és a többi, és a többi.

-Oh, szia, Carlos! – szólal meg majd Cecil a harmadik bögre fenekéről a másik szemeibe, az arcára nézve, mielőtt gyors puszit lehelne az ajkaira, mint egy üdvözlés – Hogy aludtál?

Carlos, ilyenkor csak megrázza a fejét, örül, hogy végre észrevették, mosolyog, és egy csókkal fojtja Cecilbe, és egyúttal önmagába is, a további kérdéseit.

Vagy amikor mindketten tisztában vannak azzal, hogy elkésnek, de Cecil még mindig a megfelelő ruhadarabot keresi, mindent felforgatva, a szekrények összes tartalma a földön, vagy rosszabb helyeken, Carlos ruháival együtt, ő pedig csak nézi, ahogy Cecil egy sóhajtással feladja és a ruhakupac közepébe veti magát, s elterülve nyöszörög.

-Jó, hagyjuk, biztos megint elszökött. Majd visszajön. Csak várni kell. – motyogja maga elé, ő pedig azonnal kérdezne, de helyette inkább közelebb megy és még egy adag ruhát felemelve a földről Cecilre szórja, majd inkább ő is mellette köt ki nevetve.

-El fogsz késni. – jelenti ki a másik, tíz perc múlva, még mindig a ruhák és két újabb csók között.

-Te is.

Szinte egyszerre botlanak meg egy ártatlan farmer szárában, amikor felpattannak.

Aztán rohannak.

Akkor is akad pár kérdése, mikor épp az egyik tükörben próbálja megigazítani sötét tincseit, és Cecil egyszer csak megjelenik, kezében egy pokróccal, s egy „Miért nincs a tükör eltakarva?!” kiáltással támadást indít a tárgy ellen ami fél perc kínlódás után, letakarva a fal felé fordítva áll.

-Cee! De…

-Nem. Gyere ide, majd én megcsinálom a hajad!

***

Persze nem csak ilyen kérdések foglalkoztatták, bár ezek voltak többségben, de előfordult, amikor ő sem kérdezett.

Ahogy hosszú órákat voltak képesek együtt eltölteni, Cecillel az ölében, ő csak beszélt és beszélt, amíg a másik el nem aludt, vagy épp ő hallgatta a másik minden furcsaságát, amiben pont a furcsa volt az, ami segített neki megkapaszkodni.

Ahogy a másik hangját hallgatta, titokban, vagy nyíltan, mindegy volt, hallgatta és hagyta, hogy átmossák a szavak, hallgatta, mert ő valahogy mindig ott lehetett olyankor mellette, ha épp hiányzott neki.

Ahogy néha, reggelente sírni látta a másikat, titkokkal tele, szemeiben megtört csillogással. Ahogy egy-egy éjszakán és hajnalban, vagy egy Nap nélküli nappalon, a vágy ködén át látta a másik arcát, végigcsókolva minden egyes bőrfelületet, a végtelennek tűnő sebhelyektől egészen a puha, érintetlen bőrig. Mindig tudni akarta, mi Cecil igazi története, hogy mi az, ami a látszólag tökéletes hang mögött van.

Ilyenkor nem kérdései voltak. Ilyenkor szeretett. Szeretett és aggódott a másikért, mert nem akarta elveszíteni.

És előfordult, amikor semmi nem jutott az eszébe.

Olyankor, amikor csak céltalanul, ráérősen feküdtek egymás mellett, Carlos mindig Cecil mellkasára helyezte a fejét, és hallgatta a másik szívverését. Ha abban a pillanatban kérdeztek volna tőle, olyan alap dolgokat, mint például egy-egy vegyjel, reakcióegyenlet, vagy a másodfokú függvény matematikai megoldó képlete, nem tudott volna válaszolni.

Olyankor teljesen üres volt, és csak a másikra koncentrált.

Elképzelte, hogy Cecil szíve egy rádió, ami csak neki játssza a dalokat, csak ő hallgathatja és senki más, s ha erősen figyel, meghallhatja a dobbanásokban és kusza rádióhullámokban elrejtett igazságot, a legapróbb részleteket, Cecil egész valóját.

Erre vágyott. Rá vágyott.

Ha már más dolgokban egyáltalán nem lehetett biztos, ebben az volt. Ha más dolgokban nem hihetett többé, ebben hitt. Hallgatni akarta őt, hallgatni az egyenletes szívverést, mint egy jól ismert és szeretett zeneszámot vagy ritmust, ami, miután először meghallotta, örökre a fejében ragadt. Nem akarta kitörölni ezt a dallamot, mindig emlékezni akart rá.

Hallgatni akarta Cecil szívének rádióját, amíg csak tehette.